Egy hang azt mondta, hogy öljem meg a lányomat
„Másokat akar bántani?” – kérdezte az orvos és a jegyzettömbje fölött rám nézett. „Nem” – mondtam és összevontam a szemöldököm. Eszembe jutott a késztetés, amit a hét elején éreztem, hogy leszúrjam a 4 éves lányomat. De még így is tudtam, hogy az igazat mondom. Nem akartam ártani neki. Aktívan igyekeztem mindent megtenni, hogy ne bántsam őt vagy bárki mást. Ezek a gondolatok és késztetések, amelyeket átéltem, nem az én gondolataim voltak. De honnan tudhatta volna ezt az orvos?
Az alábbiakban egy anya történetét olvashatod, akinél szülés utáni pszichózis alakult ki. Ráadásul nem szülés, hanem vetélés után.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„Bántani akarja magát?”
– folytatta az orvos a kérdezősködést.
„Nem”
– válaszoltam. Meg kellett értenie, hogy nem akartam semmi olyat tenni, amire késztetést éreztem. A néhány hónappal korábbi vetélésem óta úgy tűnt, hogy nem tudok uralkodni a szörnyű érzéseimen. Olyan volt, mintha nem lett volna választásom. Élni akartam, látni akartam, ahogy a kislányom felnő, leérettségizik és férjhez megy. De ha a saját életem kioltása volt az egyetlen módja annak, hogy megállítsam magam, hogy ne engedjek a szüntelen parancsoknak, hogy ártsak neki vagy bárki másnak, megteszem.
Úgy tűnt, nem hitt nekem.
Egy vetélés több okból is traumatizáló lehet. Az enyém a szülés utáni hangulatzavarok közül a legsúlyosabbat váltotta ki: a szülés utáni pszichózist. A szülés utáni hangulati és szorongásos zavarok spektrumán ez valódi életveszélyes pszichiátriai vészhelyzetnek számít. Bár a spektrumonba tartozó néhány más állapotáról, köztük a szülés utáni depresszióról és a szülés utáni szorongásról már nagyobb a tudatosság, a szülés utáni pszichózis egy teljesen más állapot. Még mindig tudatlanság lengi körül, és sokszor nem ismerik fel. Hallucinációk, téveszmék és bizarr gondolatok jellemzik, a kutatások szerint 5 százalékos öngyilkossági és 4 százalékos csecsemőgyilkossági kockázattal jár.
Alig egy héttel a vetélésem után egy érzés- és érzelemmentes állapotban találtam magam. Nem tudtam nevetni vagy mosolyogni. Olyan volt, mintha botoxolták volna az arcom, és az izmokat képtelenné tették volna bármire, még a szájam sarkának felemelésére is.
Mivel egyetemi hallgatóként pszichológiát tanultam, gyanítottam, hogy depresszióban szenvedek. Így hát azonnal felkerestem orvosomat. Perceken belül megállapította, hogy a terhességem elvesztése miatt gyászolok.
Én nem voltam ebben olyan biztos.
A következő héten sötét szobákban ültem, és azt kívántam, bárcsak visszatérnének az érzelmeim. Onnan kezdve csak rosszabbodott a helyzet. Az érzelmi zsibbadtság helyére szorongás lépett, ami könyörtelenül vissz-visszatérő gondolatok formájában jelentkezett, amelyek a házam rendbetételére nyaggattak. Eleinte unalmas és értelmetlen gondolataim az idő múlásával egyre alattomosabbá váltak.
Aztán egy még rémisztőbb tünet jelentkezett. Azon kaptam magam, hogy azt éreztem: a lányomnak meg kell halnia. Félreértés ne essék, valójában nem akartam, hogy meghaljon, de bármilyen furcsán hangzik is, az elmém mintha erről akart volna meggyőzni. Ez egy igazán bizarr gondolat volt, és nem értettem, honnan jött.
A szorongó gondolatok az elmémben furcsa módon kezdtek hangokat ölteni. Elkezdtem járkálni, egy régi walkman hangja mögé rejtőzve, maximális hangerőre állítva kétségbeesetten próbáltam elnyomni a fejemben szóló hangokat.
„A férjed el fog hagyni téged”
– üvöltötték a hangok a nap 24 órájában, a hét minden napján. A sikoltozás még az alvásban is megakadályozott. Elkezdtem járkálni a házamban. A walkman bömböltetése mellett a séta tűnt az egyetlen módnak arra, hogy elhallgattassam a szűnni nem akaró hangokat.
Valamivel kevesebb mint egy hónap alatt normálisan funkcionáló lényből gyakorlatilag két lábon járó zombivá váltam, ezért a férjem elrángatott egy újabb orvoshoz, aki két héten belül már a negyedik volt.
Az első orvos a vetélés miatti gyászként kezelte a problémámat. A második azt mondta, hogy „rumináló gondolataim” vannak, míg a harmadik orvos „tolakodó gondolatoknak” nevezte ezeket. Egyik sem valódi vagy teljes diagnózis volt, ám az orvosokat kielégítette és megnyugtatta annyira, hogy nyugodtan hazaküldjenek.
Ennek ellenére nyilvánvaló volt számomra és a családom minden tagja számára, hogy fokozatosan romlik az állapotom. A hangok olyan dolgokat mondtak nekem, amiket nem akartam tudni: hogy a férjem el fog hagyni, hogy megőrülök, és ami a legzavaróbb, hogy nem szabad a lányom közelébe mennem.
Most a negyedik orvosomnak bevallottam, hogy hangokat hallok, amelyek rémisztő dolgokat mondanak nekem.
A valóság az, hogy a szülés utáni pszichózis orvosi vészhelyzet. Bárkit, aki a szülés utáni időszakban hallucinációkat vagy téveszméket tapasztal, azonnal kórházba kell szállítani. Ez biztosítja, hogy mind az érintett személy, mind a gyermeke (ha van) biztonságban legyen, amíg az anya kezelést kap. Az én esetemben ez nem történt meg. Még akkor is hazaküldtek, amikor a negyedik orvosnak elmondtam a hallucinációimat.
A következő 24 órában a helyzet rohamosan romlott. Minden maradék belátásom kezdett eltűnni, és egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy az engem kínzó hang az ördögé. Hirtelen minden értelmet nyert. Nem őrültem meg – ez egy lelki válság volt, ahol az ördög irányította az elmémet.
A lányom leszúrására vonatkozó kérlelhetetlen parancsok hirtelen eluralkodtak rajtam. Újra és újra azt követelték, hogy bántsam őt, és látomásaimban láttam, hogy pontosan hogyan kell ezt megtennem. Pánik fogott el. Úgy éreztem, nincs más választásom, mint hogy engedelmeskedjek. Szerencse, hogy a lányom biztonságban volt a szüleimnél, messze tőlem.
Így hát a férjem két héten belül ötödször is elvitt orvoshoz. Ahogy a férjemmel a klinika felé sétáltam, új parancsok és késztetések árasztottak el, hogy a körülöttem lévő embereket belökjem a szembejövő forgalomba. Felfoghatatlan és ellenőrizhetetlen volt. Könnyek folytak végig az arcomon, ahogy küzdöttem, hogy visszatartsam magam attól, hogy feléjük sodródjak. Szorosabban fogtam a férjem kezét.
„Öld meg magad, hogy ne ölj meg senki mást!”
– hallottam egy hangot a fejemben. Hogy ez kitől jött, azt már nem tudtam.
Ahogy az újabb orvos előtt ültem, megpróbáltam elmagyarázni, mi történt.
„Úgy érzem, hogy rosszat akarok tenni az emberekkel, és mivel nem akarok, úgy érzem, hogy rosszat akarok tenni magammal. Ezért akarok kórházba kerülni”
– mondtam, miközben könnyeim a kezemre folytak.
„Miféle rossz dolgokat?”
– kérdezte az orvos finoman.
„Gonoszakat”
– mondtam és megráztam a fejem. Hogy is tudnám szavakba önteni ezeket a gonosz gondolatokat?
„Hmm” – mondta elgondolkodva. – Nos, azt hiszem, hazamehet, adok magának néhány gyógyszert.”
Egy antidepresszáns és néhány szorongásoldó gyógyszer lehető legkisebb adagjára szóló receptjet és egy pszichiátriai beutalót szorongatva távoztam. Nevetséges, hogy az orvos szerint nyugodtan hazamehettem. De ez a forgatókönyv túl gyakran előfordul, és pontosan ezért történhetnek tragédiák.
Az állandóan megtapasztalt parancsuralmi hallucinációk és erőszakos késztetések mellett csoda, hogy valahogy sikerült összeszednem magam a pszichiátriai vizitemig. Bár csak szorongásra és depresszióra írtak fel gyógyszert, a mellékhatások letargikussá tettek. Ez csökkentette annak a valószínűségét, hogy képes lennék bármilyen parancsra cselekedni. Nem mindenki lehet ilyen szerencsés ebben a helyzetben.
A diagnózis: szülés utáni pszichózis
Mire végre találkoztam a perinatális pszichiáterrel, már annyira elmerültem a téveszméimben, hogy nem tudtam pontosan közölni, mi történik velem. Ennek ellenére azt gyanította, hogy szülés utáni pszichózisban szenvedek. Ezért egy antipszichotikumot írt fel nekem. De ő sem utalt kórházba. Ahogy kicsit kezdett rendeződni az állapotom a gyógyszer hatására, és egyre többet meséltem arról, amit átéltem, a pszichiáterem elismerte, hogy be kellett volna kerülnöm a kórházba.
Mindazonáltal örökké hálás leszek ennek az orvosnak a meglátásaiért. Időt szánt arra is, hogy a gyógyszeres kezelésemet pszichoterápiával egészítse ki, amit sok pszichiáter nem tesz meg. Nem akarok belegondolni, mi történhetett volna, ha nem ez az orvos lát el, és nem kapok megfelelő kezelést.
Azok az emberek, akik soha nem tapasztalták ezt a betegséget, nem tudják felfogni, milyen érzés ezeknek a hallucinációknak és téveszméknek a bűvkörében élni. Ehelyett egyszerűbb gyűlölni, hibáztatni és megbélyegezni az érintetteket. Valahol megértem ezt, hiszen én magam is azt hittem, hogy gonosz vagyok, és nem érdemlem meg az életet.
De a szülés utáni pszichózis orvosi állapot, nem pedig erkölcsi hiba vagy hiányosság. Bárkit elérhet a szülés után, beleértve azokat is, akik vetélést éltek át. Hozzám hasonlóan az érintettek kétharmadának nincs korábbi pszichiátriai előzménye.
Ennek ellenére magamat hibáztattam a förtelmes érzésekért. De amikor antipszichotikus gyógyszert kaptam, a tünetek teljesen megszűntek. Ez a gyors gyógyulás, amely az orvosi kezelés megkezdése után következett be, újabb bizonyíték arra, hogy a szülés utáni pszichózis valószínűleg elsősorban pusztító biológiai állapot.
A szülés utáni pszichózissal kapcsolatos tapasztalataim rémisztőek és hosszan tartóak voltak. A sajnálatos valóság az, hogy nem kellett volna annak lennie. Megfelelő diagnózis esetén a szülés utáni pszichózis egy átmeneti, jól kezelhető állapot. Minden 1000 szülésből 1-2 esetben fordul elő. Számomra rejtély, hogy egy ennyi nőt érintő betegséggel kapcsolatban miért van még ma is ekkora tudatlanság a társadalom és az egészségügyi szakemberek körében. Ha az engem vizsgáló orvosok tájékozottabbak lettek volna, biztos vagyok benne, hogy nem szenvedtem volna ennyit, és nem sodortam volna saját magamat és a körülöttem élőket is veszélybe. Csak a szülés utáni pszichózissal kapcsolatos tudatosság növelése biztosíthatja, hogy a gyermekek és az anyák e betegség miatti tragikus halálesetei a távoli múlté legyenek.
Fotó: Shutterstock
