Ez már maga a depresszió? Igen!
A depresszióról – legyen szülés utáni vagy „csak” közönséges depresszió – már nagyon sokat beszéltünk az Anyás-Apáson (az ezzel foglalkozó tartalmainkra vezető linket a cikk végén megtalálod). A depresszió önmagában egy elég kegyetlen betegség, de talán mi is egy picit hozzátettünk ahhoz, hogy a depresszió ne legyen tabu, és az érintettek merjenek segítséget kérni, azzal, hogy sokszor és nyíltan beszélünk a depresszióról. Hogy ez a betegség se legyen stigma, megbélyegzés tárgya, hogy elterjedjen az a szemlélet, hogy ha az epekövünkkel, a törött karunkkal vagy a szívproblémánkkal megfelelő szakemberhez fordulunk, akkor ezt a depresszió esetében is tegyük meg.
Az alábbi segítségkérő levelet egy közösségi oldalon találtam és arra gondoltam, hogy jó apropó arra, hogy ismét beszéljünk a témáról.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Ismét beszéljünk, mert bár némi örvendetes elmozdulást látok a társadalom oldaláról a depressziót illetően, még most is kétségbeejtően sokan úgy gondolják, hogy a depresszió csak valami jellemhiba, ami odafigyeléssel, akarattal és önfegyelemmel pikkpakk legyőzhető. Még mindig nagyon sokan gondolják a szülés utáni depresszióról is – különösen az idősebb korosztály tagjai, de sajnos fiatalabbak is – , hogy az a baj, hogy a mai anyák a túl jó dolgukban már nem tudják mit találjanak ki, hogy kibújjanak a baba megszületése után rájuk háruló felelősség és feladatok alól. Pedig ha lefoglalnák magukat, akkor minden egy csapásra megoldódna, ugyebár? Pedig egyetlen egy ilyen vélemény is pont eggyel több a szükségesnél.
Nos, ennyi bevezető után jöjjön a segítségkérő poszt, egy anyuka segélykiáltása:
„Picit hosszú leszek… Tavaly nyáron született a babánk, csodás élmény volt minden értelemben, majd mikor 2 hetes volt, kórházba kerültem súlyos állapotban (nincs a szülésnek köze hozzá) és 1 hétig benn voltam! Ez idő alatt a család segített, de anyósom volt aki 0-24-ben a babámmal volt! Szerencsére fejni tudtam, és a kórházban engedték is, hogy a férjem bármikor jöjjön-menjen a tejcsivel. Azonban itt elakadtam! Úgy érzem a mai napig, hogy ez az egy hét töbkretett mindent, a kötődést, a bizalmat. Egyszerűen mindent! Anyósom az első naptól fogva odavan a gyerekért már kényelmetlen módon, szó szerint, ahogy találkozunk kikapja a kezemből és onnantól bármi van, vissza sem adja. Laza anyának hittem magam és nem tudom ez a kórházi 1 hét miatt alakult ki bennem vagy csak azért, mert míg nem voltam anya, fel sem fogtam, milyen érzéseket kelthet ez az emberben, de egyszerűen kiborít! Segítségem nagyon sok volt az elején, de anyukám a babánk 4 hónapos kora körül „megőrült” és olyan mintha kapuzárási pánikot okozott volna ez nála, nem szívesen jön! Szereti a babát, anyagilag is sokat áldoz rá, viszont itt lenni egyszerűen nem szeret vagy nem akar, ezelőtt is teljesen értetlenül állok!
Viszont mostanában úgy néznek ki a napjaim, hogy 1 hétből 1-2 nap jó, a többit nagyjából sírással töltöm! Úgy érzem elég nagy bajban vagyok és bár sose voltam híve ennek, de szerintem szakemberre lenne szükségem mert mostanában a „ha meghalnék, se érdekelne senkit2 gondolat is túl sokat jut eszembe! De nem tudom merre induljak!? Pszichológus, családállítás, kineziológus? Kit ajánlanátok?”
Sok segítő komment érkezett a poszthoz, és öröm volt látni, hogy mindenki segítőkészen, pozitívan állt a helyzethez, egyetlen elítélő komment sem érkezett. Igen, ez valószínűleg depresszió, amihez orvosi segítségre van szükség.
No de milyen orvostól, ez a nagy kérdés, ami a poszt végén meg is fogalmazódik. Hiszen a kérdező is eljutott odáig, hogy orvosi segítséget keres. Nos, az általa felsorolt lehetőségek közül a családállítás és a kineziológus egy nagy NEM. És nem azért, mert ezek nem is orvosi szakmák, és nem is azért, mert nekem ezekről megvan a személyes véleményem. Hanem mert nem ez a megoldás.
A megoldás végső soron a pszichiáter, első körben pedig jó kiindulópont lehet a háziorvos, aki megfelelő szakemberhez irányít. (Ha nem irányít, akkor jön a B terv, mert akkor más úton kell eljutni a mentális betegségek kezelésében jártas szakorvoshoz.)
És végül jöjjön néhány komment annak bizonyítására, hogy nem a celebek és influenszerek hamis és agyonfényezett élete legyen az összehasonlítási alap annak eldöntésében, hogy csak mi vagyunk ilyen „gyári hibása”, vagy más is küzd hasonló problémákkal:
„Nekem is ez volt a helyzet, 1 hetes volt, amikor hazajöhettünk, 3 hetesen kerültem egy hétre kórházba, nekem sajnos itt a tejem is elapadt egy nap alatt. Sokáig éreztem, hogy lehet, hogy emiatt nem szeretnem eléggé vagy nem vagyok türelmes eléggé, aztán sok minden változott. Már 2 éves elmúlt, nekem ezek a gondolatok teljesen eltűntek, ami nehezebb, ha külön vagyunk, itt is inkább csak az éjszakák. Azóta is azt remélem, hogy benne talán nem okozott akkora lelki traumát ez az egész… ha neked ezt tényleg ilyen szinten, ennyi idő után nehéz feldolgozni és nincs aki tud támogatni, tényleg segítségre van szükséged. Neked és a babádnak is jobb lesz utána.”
És egy másik:
„Ölelést küldök és jobbulást! ❤️
Amíg a szakemberi segítség kifejti hatását, lehet, hogy a nyílt kommunikáció is segítene valamennyit. A férjed nem tudja megkérni az anyósodat, hogy egy kicsit vegyen vissza a “kikapásból”, csak akkor vegye fel a babát, ha te odaadod neki, és majd ti szóltok inkább, ha találkozni akartok vele stb.?
Illetve, anyukáddal nem tudsz beszélgetni egy kicsit az ő érzéseiről? Tudom, ez nehéz így, hogy te is lélekápolásra szorulsz, de hátha nála ennyi is elég lenne, hogy megerősíted, hogy ő a világ legjobb nagymamája, és kimondod neki, hogy nagy szükség lenne a fizikai segítségére is.
Egyébként pedig te vagy a kisbabád legjobb anyukája, ha már azon gondolkodsz, hogy sérült-e a kötődés (ami ennyitől nem tud sérülni), akkor nagyon jó és gondoskodó anya vagy, csak mindannyian fáradtak vagyunk, és a mókuskerékben nem könnyű ezt feldolgozni, pláne, ha trauma is ért minket közben.
Az én babám egy kicsit nagyobb, de az elején én/mi is elcsúsztunk a rokonokkal való kommunikáción, én is tolakodónak vettem bizonyos akciókat, vagy úgy éreztem, hogy a másik oldalról nem kapok elég segítséget, de az a tapasztalatom, hogy ha mindenki konstruktívan áll a változtatáshoz, és beszéltek is erről, akkor idővel kialakul egy olyan rendszer, ami mindenkinek elég jó. Sok sikert ehhez nálatok is!”
Forrás: Reddit
Fotó: Unsplash
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
