Olívia, Nonó és a segítő kezek: „Minden ember egyenlő és egyformán értékes a világon”
Manapság egyre többet halljuk, hogy a nyomtatott könyvek kora leáldozott, a mai gyerekeket már nem érinti meg az olvasásnak ez a formája. Pedig a jó mesekönyv nemcsak szórakoztat, hanem tanít is: sok egyéb mellett például arra is, hogy bár nem vagyunk egyformák, de mindannyian egyformán értékesek vagyunk. A két könyv hétköznapi történetek mellett olyan érzékenyítő meséket foglal magában, mint a fogyatékkal élő kislány barátsága, a kerekesszékes élet, egy Down-szindrómás kisfiú története, az Anya és Apa veszekedtek, vagy a Papa beteg. A szerzővel, dr. László Tímeával arról beszélgettem, miért fontos, hogy a gyerekek – akár a könyvek által – már nagyon korán megismerkedjenek a mássággal, az elfogadással és akár nehéz élethelyzetekkel is.
„Hétköznapi szülőként sokszor nem könnyű az emberek különbözőségeiről beszélni, a gyerekeknek azonban nagy szüksége van őszinte, kedves magyarázatokra. Hiszem, hogy minden gyermek jó és nyitott a világra, a mi felelősségünk pedig mindezt megőrizni bennük” – vallja Tímea.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
A neved előtti dr. alapján arra következtetek, hogy nem írónak indultál, hogyan jutottál el az írásig? Kicsit beszélj magadról, mit csinálsz, mivel foglalkozol?
A doktorim ellenére valójában pont az írás volt az első, amivel foglalkozni szerettem volna, ezért az érettségi után a Kommunikációs Főiskolára (ma Metropolitan Egyetem) mentem és el is végeztem ott párhuzamosan két szakot, a kommunikációt és az üzleti kommunikációt. Mellette ingatlanközvetítéssel foglalkoztam, de nem mint közvetítő, hanem kisebb irodák vezetése volt a feladatom, ami mellett nagyon hasznosnak bizonyultak a jogi ismeretek, így végül jogi diplomát is szereztem. Akkorra már úgy gondoltam, hogy ügyvédként folytatom a pályám, és ingatlanforgalmi szakjogász lettem. Az ügyvédjelölti éveim alatt több ezer elégedett ügyfél adásvételében volt lehetőségem közreműködni, és nagyon szerettem a munkám. Emberi oldalról számtalan csalódás ért ezen a területen, sokszor éreztem azt, hogy a pénz és az érdekek képesek felülírni sokak számára mindent, ami emberi. Ennek ellenére sokat őrlődtem azon, hogy a gyerekeim születése után folytassam-e ezt a pályát, de végül úgy döntöttem, hogy eljött az ideje, hogy azzal foglalkozzam, amerre a szívem húz, és írjak, hiszen mindig is ez volt a vágyam. Jelenleg ez a fő munkám, és sokkal több tennivaló van a mesekönyvek körül, mint azt valaha gondoltam, mert a könyvek kiadásával és megismertetésével is én foglalkozom.
Miért éppen a könyv formát választottad a gyerekekkel való kommunikációhoz, amikor sokan azt mondják, hogy a könyv ideje leáldozott, a mai gyerekek számára már nem vonzó a hagyományos könyv?
Valóban nagyon emelkedik az e-book formában olvasható könyvek száma, és mesekönyvek is egyre inkább elérhetőek így, de ezzel párhuzamosan azon tanulmányok is sokasodnak, amik arról szólnak, menyire ártalmas a túl sok képernyő előtt töltött idő. Sajnos legtöbbször nem a megfelelő tartalmat kapja olyankor a gyerkőc, és a túlzott mennyiségű kütyüzés sem mentálisan, sem fizikailag nem tesz jót a fejlődésüknek. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy ebben a túlingerelt és felgyorsult világban legyenek olyan kapaszkodók, olyan hagyományos eszközök, amik képesek minket, felnőtteket és gyerekeket egyaránt visszazökkenteni az élhetőbb sebességű mindennapokba. Az olvasás, a könyvek nézegetése segít lenyugodni, a mesék a hétköznapi dolgokról mindenki számára befogadhatóak, általuk a picik könnyebben feldolgoznak egy-egy eseményt, mint a vérvételről szóló történet, ami az Olívia, Nonó és Beni kutya legnépszerűbb meséje. A valós dolgokról szóló történetek igenis vonzók, de sok múlik rajtunk, felnőtteken is. A gyerekek alapvetően nyitottak a világra, csodával tekintenek az élet legapróbb dolgaira is, egy izgalmas mesekönyv is lehet számukra felemelő kaland, ha megmutatjuk nekik az olvasás élményét. Ha leülünk velük, ha türelemmel és sokféle hangszínnel felolvasunk, lehetőséget teremtve ezzel a beszélgetésre és megválaszoljuk utána a kérdéseiket. Számomra a könyv érték, a mai napig minden új könyvet megszagolok, végigsimítom a lapjaikat, így ezt látják a gyerekek is itthon.
Olívia, Nonó és Beni kutya valóságos személyek, illetve kutya alapján kapta a nevét?
Az Olívia, Nonó sorozat a saját családunk kalandjairól szól, Olívia és Nonó a kislányaim, Beni kutya pedig lassan tizenegy éve a hű társam, a harmadik gyerekem. A meséket mind a valóság ihlette, olyan dolgokról írok, amik bár rólunk szólnak, szólhatnának bármely másik családról is, és éppen ezt szeretik a legjobban a könyveimben. Bárki könnyen azonosulhat a szereplőkkel, szinte sajátjának érezheti a meséket. A folytatásban, az Olívia, Nonó és a segítő kezek kötetekben pedig nemcsak a főszereplő család valós, hanem az érzékenyítő történetek szereplői is. Kivétel nélkül létező, valós személyek, akikhez valamilyen kapcsolat fűz minket.
Hogyan választottad ki, mely témák kapjanak helyet az érzékenyítő témák között (Down-szindróma, örökbefogadás stb.)?
A könyvekbe azok a témák kerültek, amikkel a valóságban is találkoztunk, amik Olíviát és Nonót megérintették, és beszélgettünk róluk. Nem valamiféle tudományos megfontolás áll az összeállítás mögött, hanem az, hogy hitelesen írjak arról, hogyan reagálnak a gyerekek egy-egy ilyen helyzetben.
A témák pedig sorban adták magukat, a kerekesszékes bácsi egész nyáron rótta a köröket a környéken, ahol lakunk, a korábbi ovinkban pedig két örökbefogadott kisfiú is volt a csoportunkban, csodálatos örökbefogadó családokkal. A legnehezebb és legfájóbb történet a könyvek utolsó meséje, a Papa beteg, ami az apukámról szól. Áprilisban tudtuk meg, hogy rákos, és nincs esély a gyógyulásra, így csak abban bízunk, hogy minél több időt tölthetünk még együtt fájdalmak nélkül. Sokat gondolkodtam rajta, írjak-e erről, de azt látom, hogy ez is egy olyan téma, amiről sokan nem tudják, hogyan beszéljenek róla, mit is mondjanak. Sajnos erről is beszélni kell, és valahogyan el kell tudni mondani a gyerekeknek is, mi történik körülöttük, mert a születés és a halál is az élet része. Nagyon nehéz számomra is erről beszélni, mert elmondhatatlanul szeretem a szüleimet, nagyon összetartó család vagyunk. De pont ezért éreztem úgy, hogy írok erről is, az élet körforgásáról, hogy mankót nyújtsak másoknak is, akik számára nehéz ezt feldolgozni, ahogyan nekem is.
Sokan azt vallják, hogy a kisgyerekeket nem szabad terhelni ilyen „nehéz” témákkal, egy kisgyereknek csak szép dolgokat szabad mutatni, és ráérnek szembesülni ezekkel, amikor majd nagyobbak lesznek. Egyetértesz ezzel?
Egyetértek azzal, hogy indokolatlanul ne terheljük a kicsiket, de a hétköznapi mesék közé szőtt érzékenyítő történetek nagyon finoman, a gyerekek értelmi és érzelmi szintjének megfelelően mutatják meg a különleges helyzeteket, az ott látott viselkedésminták, párbeszédek példát mutatnak nekik, érthető magyarázatokat adnak és formálják a szemléletüket. Ezáltal képesek a mesék azt az értékrendet közvetíteni, ami számomra nagyon fontos: hogy minden ember egyenlő és egyformán értékes a világon. A gyerekek értékrendjére, főleg kicsi korban legerősebben a családi minták vannak hatással, ott kapják útravalóul azt az érzelmi csomagot, amit aztán cipelnek egész életük kanyargós útjain. Ebbe a csomagba mi pakolunk bele, a mesék pedig segítenek egy szeretetteljes csomagot összeállítani. Tudni, látni, érteni azt, hogy miért ül valaki kerekesszékben, vagy miért más egy Down-szindrómás gyermek, szerintem nem teher. Hanem lehetőség arra, hogyan viselkedjünk velük, hogyan reagáljunk bizonyos helyzetekben, mert az, hogy vannak ilyen különleges helyzetek, valójában természetes.
Mit tanácsolnál azoknak a szülőknek, akik esetleg azért idegenkednek a könyv megvásárlásától, hogy a gyerek ne tegyen fel olyan kérdéseket, amikre a szülők nem érzik magukat késznek/a gyereküket elég érettnek?
A mesekönyvekben az a jó, hogy megfogalmazzák azokat a kedves válaszokat, amire egy óvodás gyermeknek szüksége van. Mankó a szülőnek, biztonságos keret a gyermeknek. Nem többet és nem kevesebbet adnak annál, mint amennyit egy ilyen korú gyerkőc be tud fogadni. Mindhárom könyvemet pszichológus olvasta, mielőtt nyomdába kerültek volna, a Segítő kezek két kötetét pedig egy könyvkritikus és egy magazin online főszerkesztője is ajánlásával látta el, amire nagyon büszke vagyok. Mindannyian úgy gondolták, hogy ezeknek a meséknek olyan értéke van, ami jó lenne, ha minél több családhoz eljuthatna. Az őszinte beszélgetések pedig talán a legfontosabbak egy családban, és ehhez jó alapot nyújt minden történet az Olívia, Nonó könyvekben.
Annak érdekében, hogy a mesekönyvek minél több gyermekhez eljuthassanak, egy „Összefogás” programot indítottam, aminek keretében mindenkit, aki mesekönyvet adományoz, feltüntetek a weboldalunkon és megosztom az adományozását a közösségi média felületeinken is. Én és a családom is sok könyvet adunk, de a lehetőségeink végesek. Ezért arra kérek mindenkit, legyen magánszemély, vagy cég, hogy segítsen mesekönyveket adni, akár csak egyet, vagy tízet, százat is akár, hogy kórházakba, ovikba és bölcsikbe is eljuthassanak az Olívia, Nonó és a segítő kezek. Egy ez csodálatos karácsonyi ajándék is lehet akár.
A könyvet ide kattintva rendelheted meg.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
