Félig üres vagy félig tele? Elég jó anyjuk vagyok-e?
A karácsony nemcsak a vidám családi együttlétek ideje, hanem a pillanatnyi megállásé is. A pillanatnyi számvetésé is. Legyenek akármilyenek is a gyerekeink, édes picik vagy lázadó nagyok, egészségesek vagy valamilyen szempontból különlegesek, nem hiszem, hogy nincs anya, aki ha rájuk néz, ne tenné fel magában a kérdést: jó anyjuk vagyok-e? Megteszek- e minden értük – és még annál többet is? A válasz persze többnyire igen, de azért a kétely időről-időre jön és mardos.
Az alábbiakban két SMA-s kisfiú édesanyjának gondolatait olvashatod. (A teljes posztot itt találod, az SMA-ról pedig itt írtunk bővebben.)
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Azt mondja hogy: éjjel 2 óra 18 perc. Több, mint egy órája keltem. A szervezetem úgy ítélte, elég volt az a 4 óra alvás, amit produkáltam. A fiúkat nem sokkal követve mindenki kidőlt az este, ami nem is csoda.
Tudjátok, hogy alapvetően igyekszem mindig a pozitív oldalát megragadni a dolgoknak. Mindig úgy keverem fel a színeket, hogy ne csak fekete és fehér végletei között mozogjak. Viszont vannak napok…
A tegnapi sok volt. Úgy kell elképzelnetek, hogy ilyenkor, amikor Pestre megyünk kezelésre, akkor ott vannak a nővérek, akik a profizmusuk mellett fantasztikus emberek, így oldják a feszültséget. Ott a pszichológus, aki az első perctől kezdve támogat a kételyeimben. Ott van a gyógytornász, aki mindig fantasztikus útravaló feladatokkal és meglátásokkal lát el. És ott van vagy a Sári, vagy a Léna doktornénink, akiknek a legapróbb dologban is kérhetem a segítségüket, mert tuti fix, hogy addig mennek, ameddig nincs meg a megoldás.
És ebben, amikor ennyire jó szakember team vesz körül, mindig adódnak megoldandó feladatok. Hol ezen, hol azon a területén a dolgoknak, de mindig van 1-1, ami kihívás, és ami megakaszt egy pillanatra.
A baj ott kezdődik bennem, hangsúlyozom: BENNEM, amikor mindenhonnan jön feladat.
Nyilván ezek a feladatok olyan feladatok, amik a fiúk egészségét szolgálják, az ott felmerült problémák megoldására hivatottak.
És tegnap én nagyon elfáradtam. Úgy alakult, hogy egyszerre van a Daninak és a Bercinek is megoldandó feladata, a torna pontszámok is csökkentek, vérképben és szervi dolgokban is akadtak eltérések, amik maguk után vonják a kis lelkük „nehézségeit”, és a jónak ítélt eszközökben is akadt olyan, ami kuka. És tegnap délután, ezt így ömlesztve picit túltelt a tűrőképesség kapacitási raktáram.
Nyilván itt nem a fiúk teljesítményét bírálom, sőőőt. Amit ők lehoznak a mindennapokban, az bőven a maximum felett van.
…
Kicsit úgy tudom elmondani ezt, hogy úgy érzem magam, mint egy feszített medence. A kis hullámzásokat, a széljárást igénylem, mert kell, hogy mozgásban legyek. Ha egy apró kavicsot dobnak a medencébe, akkor hullámocskák keletkeznek, amit a partvonal elnyel, megold, visszaforgat, és rövid időn belül újra mindent a régi kerékvágásba kerül. De ha egy ytong tégla kerül a vízbe, akkor az már megmozgatja a teljes medencét, a teljes sok 10 m hosszában. Túlcsap a víz a medencét övező vízelvezetőn, és kiönt a partra.
A nehéz napok után, mint a tegnapi is, amikor már fáradt is vagyok, és ez mellé túl sok az új, ami az állóvizet felkavarja, olyankor hajlamos vagyok úgy érezni, én placcsantam, csattantam, bluggyantam, estem bele a saját medencémbe, semmiképpen sem kecsesen, és úszok a saját magam által felkavart vízben (ide nem feltétlen a víz a megfelelő, de illendő ugye úrihölgy módjára nem kimondani, hogy nyakig merülök a végtermékben), ami elárasztja a partot, és belefulladok a saját kapálózásomba.
Régen hetekig képes voltam csapkolódni. Mára már megtanultam, hogy ilyenkor a számomra legjobb megoldás, ha nyugton maradok. Ha egy picit lelassítok, megállok, adok időt emészteni, megélni ezeket a mélységeket is. Tudatosan igyekszem ilyenkor szivárványos csillámpukival körülvenni magam, hiszen a színterápia ugyebár hatásos. És tudatosítom magamban, hogy az éremnek mindig két oldala van!
…
Mi az egészben a jó?
Jó, hogy van cél, amiért dolgozni kell, mert amíg van megoldandó feladat, addig élünk igazán, mert ahogy mondani szoktam, akkor szép az élet, ha zajlik.
És jó, hogy megengedem magamnak, hogy megéljem ezeket az érzelmeket, hogy utat engedek a könnyeimnek, hogy nem erőszakolok magamra semmilyen álarcot sem. Ma csak egy speckós anya vagyok, minden mélységével és magasságával.
És ami a legjobb, hogy tudom, hogy ezeknek a nehézségeknek a megoldásához ott lapul bennem az erő, hogy ELÉG legyek, hogy eleget tudjak nyújtani a srácoknak ahhoz, hogy kibontakoztathassák a szárnyaikat.
Nektek jó éjt, vagy inkább jó reggelt!
Forrás: Facebook
Fotó: Shutterstock
