Mit üzen a „Barbie” film az anyáknak?
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a „Barbie” film az utóbbi idők egyik legnagyobb közönségsikere – legalábbis a jegyeladásokat nézve. Végigpörgetve celebek és nem celebek bejelentkezéseit a mozikból, összességében úgy tűnt számomra, hogy a többség habkönnyű szórakozást remélve ült be a nézőtérre, ki talpig pinkbe öltözve, ki nem.
A könnyed szórakozás valószínűleg nem is hiányzott, de a minap egy érdekes elemzést olvastam egy médiakutató – nem mellesleg édesanya – tollából, hogy szerinte mit üzenhet nekünk, nőknek és anyáknak a film.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Jo Adetunji ezt írja a The Conversation oldalon:
Anyaként és médiatudósként nem tudtam megállni, hogy ne egy szűkebb szemüvegen keresztül nézzem a filmet: olyan filmként, amely alapvetően az anyákról és a lányokról szól. A film cselekményének középpontjában egy életnagyságú baba áll, a „sztereotip Barbie”, akit Margot Robbie alakít, és aki meghibásodik, innentől pedig nem tud nem a halálra gondolni. Így hát elhagyja tökéletes műanyag életét és elindul, hogy helyreállítsa a viszont a való világ és Barbieland között. Útközben rájön, hogy a való világ egyáltalán nem hasonlít az ő lányos csodavilágára, ahol a Barbie-ké az összes hatalmi és befolyásos pozíció, a Kenek pedig csak „függelékek”.
A film alapvető mondanivalója az én olvasatomban azonban az anyasággal kapcsolatos feszültségek vizsgálatában rejlik – ezt a szerepet sokan természetesnek veszik, még akkor is, ha az anyaságról alkotott kulturális elvárások gyakran összeütközésbe kerülnek az anyák által hozott tényleges áldozatokkal.
Az anyaság mint puszta fáradság?
Azonnal megdöbbentettek a film vicces, de egyben dermesztő megfigyelései az anyaságról.
„Az idők kezdete óta – intonálja gúnyosan a film első sorában a láthatatlan narrátor, Helen Mirren –, amióta az első kislány létezik, vannak babák.”
(A mozirajongók azonnal rájöhetnek, hogy ez a jelenet és a beállítás Stanley Kubrick híres „Az ember hajnala” című nyitánya a „2001: Űrodüsszeia” című filmből.)
Majd lányok jelennek meg a vásznon, akik szürke, elavult ruhákat viselnek, és primitív környezetben, kifejezéstelenül, gyakorlatilag unalomtól csöpögve játszanak a babáikkal. A probléma ezekkel a játékokkal „csak” az, hogy ezekben a lányok mindig az anyaszerepet alakítják,
„ami szórakoztató lehet… – itt a narrátor jelentőségteljes hatásszünetet tart – …egy ideig”.
A jelenet azt sugallja, hogy az anyaság vonzereje, magasztos ábrándja végül nemkívánatos munkává válik. Az anyaság hálátlannak és nemkívánatosnak való beállítása a XX. század közepén megfogalmazódó feminista kritikákat idézi a gyermeknevelésről és a házimunkáról. E szerepek nemcsak az otthonhoz kötötték a nőket, hanem olyan ismétlődő, monoton feladatok elvégzésére is kényszerítették őket, amelyek nem tükrözték képességeiket és kisiklatták ambícióikat.
Simone de Beauvoir francia filozófus 1949-ben megjelent „A második nem” című könyvében úgy érvelt, hogy a nőknek ahhoz, hogy megerősödjenek, el kell vetniük azt a mítoszt, hogy az anyaság a női teljesítmény csúcsát jelenti. Talán nem véletlen, hogy ezek a nézetek egybeesnek a Barbie 1959-es színrelépésével. Bár a Barbie megalkotója, Ruth Handler még az 1960-as és 1970-es évek nőmozgalmát is megelőzte, a játékot úgy tervezte, hogy a lányok ne csak anyaként játsszanak vele szerepjátékokat, hanem a jövőbeni felnőtt énjüket is el tudják képzelni.
Az „anyamunka” értéke
Az elején rögtön szögezzük le, hogy az anyaság alapvető szerepet játszik a társadalomban és az életben.
Adrienne Rich feminista költőnő 1976-ban megjelent „Of Woman Born” című könyvében éles különbséget tesz az anyák és gyermekeik közötti kiteljesedő kapcsolat, valamint az anyaság patriarchális intézménye között, amely a nőket a férfiak ellenőrzése alatt tartja.
Patricia Hill Collins szociológus az 1990-es évek közepén alkotta meg az „anyamunka” kifejezést, hogy rávilágítson a színes bőrű nők és a munkásosztálybeli anyák tapasztalataira, akik közül sokan nem rendelkeznek olyan erőforrásokkal, hogy saját ambícióikat a családjukról és közösségükről való gondoskodással szemben érvényesítsék. Unalom és elnyomás helyett az „anyamunka” kifejezés elismeri, hogy az anyaság alapvetően fontos szeretetmunka lehet.
A „Barbie” című filmben az America Ferrera által alakított Gloria és lánya, az Ariana Greenblatt által játszott Sasha közötti anya–lánya kapcsolat tükrözi ezeket az ellentmondásokat. Gloriának eszébe jut, milyen az, amikor örömöt talál az anyaságban, Sasha pedig rájön, hogy az anyja nem csak egy unalmas értékrend, ami ellen lázadhat.
Sasha – és az összes Barbie – valami mást is tanulhat Gloriától
Megdöbbenve azon, hogy még egy olyan tökéletes Barbie is úgy érzi, hogy nem elég jó, Gloria megrendítő monológot tart, amely Barbie szavaival élve 2a kognitív disszonanciát foglalja össze,
„ami ahhoz szükséges, hogy nőként létezhess a patriarchátusban”.
A „Barbie” film befejezése elutasítja azt az elképzelést, hogy az anyák hibáztathatók gyermekeik hibáiért. Ehelyett a film egy másik nézőpontot kínál a Mattel alapítójának, Ruth Handlernek a karakterén keresztül, akit Rhea Perlman alakít. Handler segít Barbie-nak meglátni, mi vár rá, ha úgy dönt, hogy emberré válik.
„Mi, anyák – magyarázza Ruth – azért állunk meg, hogy a lányaink visszatekintve láthassák, milyen messzire jutottak.”
Ez a kissé szentimentális üzenet ellentmondani látszik a filmnek, amely az anyaságot árnyaltan, humorral és kritikával ábrázolja.
A „Barbie” azonban mindvégig többféle nézőpontot mutat be az anyaságról. Az anyaság kemény és néha még talán hálátlan(nak tűnő) munka, ami untathat vagy csalódást okozhat. Lehet megerősítő vagy szívszorító vagy mindkettő. Magában foglalja a vezetést és a követést, a kitartást és az elengedést. Anyának lenni nem szabad, hogy áldozathozatalról vagy valami lehetetlen ideálnak való megfelelésről szóljon. Ehelyett az anyaság rávilágíthat az ellentmondásokra és az azokkal való együttélés lehetőségeire.
Forrás: The Conversation
Fotó: Shutterstock
