Anyás-Apás · 2024.06.18 14:49 · 8 perc

Korababa szüleinek lenni maga a földi pokol?

A koraszülés komoly egészségi probléma, mellyel tudományos szakcikkek ezrei-tízezrei foglalkoznak. Mi okozza? Hogyan előzhető meg? Mit tehetnek a szülők, mit tehetünk mi mindannyian annak érdekében, hogy ezek a picike babák a lehető legkevesebb maradandó károsodással vészelhetik át az első kritikus időszakot – és a továbbiakat is? Ugyanakkor kevesebb szó esik arról, min mennek keresztül, mit élnek át a szülők.

Ez utóbbiról is mesél egy Facebook-posztban Szávuly-Szabó Anita, a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinika Baross utcai részlegének főnővére.

Mindig tudtam, gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Továbbtanuláskor sem volt kérdés, hogy az egészségügy felé veszem az irányt. Először óvodában gondolkodtam, aztán bölcsődében, végül a Baross utcai újszülött klinikára adtam be a jelentkezésem gyakorlatra. Bár elutasítottak, mert épp nem volt felvétel, mégis azt javasolták, nézzem meg magamnak a nemrég indult koraszülött intenzív osztályt, hátha érzek hozzá kedvet. Mind a mai napig emlékszem arra a napra: felkísértek, beléptem az ajtón, szinte azonnal szóba elegyedtem a főnővérrel, és éreztem: ott a helyem, hazataláltam. A sors keze, hogy én magam is itt születtem. Tizenhét évesen kezdtem, és azóta is itt dolgozom. Harmincnyolc éve vagyok a pályán, tizennyolc éve vagyok főnővér. Nagyon nehéz szakma ez, de ma is pont úgy szeretem, mint a legelején.

A pályafutásom során sok szép találkozásban lehetett részem. Van például egy kislány, Petrácska, aki a szívem csücske. Koraszülöttként, egy súlyos betegséggel jött a világra, az orvosok azt mondták a szülőknek, hogy a lányuk nem marad életben. Ez a kislány azonban megmutatta a világnak, hogy mekkora küzdő. Rengeteget dolgoztunk vele, sokat harcoltunk érte, néztük a monitoron az értékeit, beszéltünk hozzá, meséltünk neki. Bár egészen apró volt, mindent elkövetett, hogy életben maradjon. Ő most húszéves, egyetemre jár, egészséges, és olyan szép, hogy szépségversenyen indulhatna. Vele a koraszülöttek világnapján minden évben találkozom. A kolléganőmmel mindig megfogadjuk, ha meglátjuk, nem sírunk, de ez soha nem sikerül.

Jól emlékszem az első korababára is, akit a szárnyaim alá vettem. Péternek hívták, mindössze egy kilós volt, amikor bekerült a klinikára. Amikor elérte a két kilót, kikerült az intenzív osztályról, és átjöhetett a posztintenzívre, ahol anno dolgozni kezdtem. Soha nem fogom elfelejteni a vele való találkozást. Megerősített abban, hogy a helyemen vagyok. Hihetetlen, hogy ma már egy harmincnyolc éves fiatalemberről beszélünk.

Nagyon hiszek benne, hogy ezek a babák mindent hallanak, éreznek, ami körülöttük történik. Gyakran olyan dolgokat is érzékelnek, amikre nem is gondolnánk. Régebben például nem volt olyan sűrű a látogatás, mint manapság, a gyerekeken érezni lehetett, hogy idő van, tudták, hogy jönnek a szülők. Elkezdtek csipogni a monitorok, magasabb lett a pulzusuk. Valamiféle izgalom lett úrrá rajtuk. A szülők látogatására minden kisbaba másképp reagál: van, aki megnyugszik, van, aki felpörög, elkezd sípolni a monitor, szegény szülők pedig megijednek, nem tudják, hogy a baba így fejezi ki az örömét.

Amikor a pályát kezdtem, nagyon másképp festett egy koraszülött osztály. … Az évek során nemcsak az eszközök lettek kifinomultabbak, de az anyukákkal, apukákkal is érzékenyebben bánik a rendszer. Harminc éve a szülők nagyon keveset láthatták a gyermeküket: például délután kettőtől négyig, majd este héttől nyolcig tartott a látogatási idő. Ma már nagy a szabadság, szinte bármikor tudnak jönni, bármikor ott lehetnek, a baba pedig órákra kikerülhet az inkubátorból, hogy kenguruzhasson a szülője mellkasán. Itthon a kenguruzást nehezen szoktuk meg, pedig külföldön régóta bevett szokás, Afrikában meg aztán pláne. Hittünk benne, hogy az a helyes, ha mindentől megóvjuk a babát. Úgy védtük őket, mint a hímes tojást: kézmosás, kézfertőtlenítés után szkafandert, sapkát, köpenyt, lábzsákot, szájmaszkot húztunk. Ma már erre nincs szükség, hiszen tudjuk, az a jó, ha az anyai flórát átveszi a kisbaba. Ma már anyuka, apuka benyúlhat az inkubátorba, simogatja, ringatja, babusgatja, sőt tisztába is teheti a kicsit. Idő kellett, hogy megértsük, nemcsak fiziológiásan, de az egészséges kötődés miatt is fontos a testi kontaktus. Borzasztóan nehéz az, amikor a szülő nem érintheti meg a gyermekét. Hatalmas törést okoz, és rengeteg terápiás munka árán lehet csak meggyógyulni belőle. Hálistennek a szülők lelki megsegítésére már vannak különböző kezdeményezések, amik rengeteget tesznek az édesanyákért, az édesapákért.

Amikor egy édesanya megérkezik hozzánk, én mindig arra szoktam figyelni, hogy mi a reakciója. Egy ilyen helyzetre ugyanis mindenki másképp reagál. Van, aki kicsit elutasító, nem szeretne beszélgetni. Van, aki nem akar elengedni maga mellől, van, aki igényli, hogy pár szót beszélgessek vele, másnak arra van szüksége, hogy a hátára tegyem a kezem, megsimogassam a vállát. Nehéz jól segíteni. A nővéreknek tudniuk kell felismerni, hogy mire van a szülőnek szüksége. Van, aki vidékről, a családtól elszakítva, teljesen egyedül kerül fel hozzánk, senkit nem ismer, senki nem látogatja, ráadásul ott a koraszülés, a császármetszés okozta trauma is. Nagyon nem mindegy, hogyan fordul az ember az édesanyákhoz. Van, aki ösztönösen érzi, mi a teendő, de sokaknak ezt tanulniuk kellene.

Az édesapákkal is megfelelően kell tudni bánni. Bennük nagyon dolgozik, hogy ők a férfiak, feladatuk, hogy tartsák a lelket az anyában, a családban. Mindenütt és minden időpillanatban helyt kell állniuk. Gyakran bezárkóznak, nem merik elengedni magukat, úgy hiszik, az elérzékenyülés férfiatlan. Sajnos a társadalom is ezt üzeni nekik. Persze vannak kivételek, volt apuka, aki az én vállamon sírta el magát. Férfiembert sírni látni mind a mai napig nagyon megrendítő számomra. Én hiszek benne, az apákra ugyanakkora figyelmet kellene fordítani, mint az édesanyákra. Gondoljuk el, hazamennek az üres lakásba, ahol még nincs kész a gyerekszoba, nincs mellettük a társuk, nem foghatják a gyermeküket, nem tudják, mi lesz, tehetetlenek. Ha van otthon egy testvér, az ő ellátásukat nekik kell megoldaniuk. A koraszülésre felkészülni nem lehet. Ez az a pont, amit nem lehet elmondani, elmesélni, mert aki ezt nem élte meg, nem tudja, milyen pokoli utat járnak be ezek a szülők.

Szöveg: Czvitkovits Judit

Fotó: Pexels

A teljes cikket itt olvashatod el.

Ezek is érdekelhetnek:

Gonosz szellemek okozzák a koraszülést

Veszélyes a babádra, ha több műszakban dolgozol!

Csodák léteznek és nem szabad feladni – mondja a korababaként született Bogi

Ikrek, az egyik lombikbaba, a másik természetes úton fogant. Lehetséges?



Hozzászólás írása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük