Anyás-Apás · 4 órával ezelőtt · 6 perc

Élet a nyomortelepen – avagy nem mindegy, hová születsz!

Nem mindegy, hová születsz, illetve másként megfogalmazva, ahhoz is szerencse kell, hogy jó helyre szülessünk – szoktuk mondogatni. Sokan erre biztosan most rögtön rávágják, hogy ez mekkora ordas közhely.

Azt pedig, hogy ez mennyire nem ordas közhely, csak akkor derül ki, ha szemtől szembe sikerül megtapasztalni, hogyan élnek azok, akik a legszerencsétlenebbek voltak, amikor a sors a születési kiváltságokat osztogatta.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

És ha már a szerencse szóba jött, igazán szerencsésnek mondhatja magát az, akinek megadatik ez a kijózanító élmény. Mert segít helyrerakni a dolgokat magunkban. Mi szerencsések vagyunk, minden szempontból.

Az életünk mostanában a lakásvásárlás ezer tennivalója körül telik. Kisebbik lányunk is véglegesen úgy döntött, hogy a zord, ugyanakkor gyönyörű Skóciát választja új hazájának és meg is találta álmai otthonát. Az ezernyi igazolás beszerzése és egyéb intéznivaló meglehetősen idegőrlő része a lakásvásárlásnak, amiből nekünk is bőven kijutott. Ezért is jött kapóra egy különleges utazás, amihez engem választott útitársának.

Így jutottunk el a Kiberára, a kenyai főváros, Nairobi nyomortelepére, ami Afrika legnagyobb, a világ második legnsgyobb nyomortelepe. Kísérőnk Philip, a nyomortelepen élő gyerekeknek szervezett művészeti programok vezetője, lelkes motorja. Philip fiatal, nehezen tudnám a korát meghatározni, de talán még harminc sincs (a képen középen). Tökéletesen beszél angolul, ezért is lepődöm meg, amikor azt mondja, hogy ő maga is a Kiberán nőtt fel. Amikor azt kérdezem, hogy még most is ott él-e, elárulja, hogy régi terve távolabb költözni a telepről, de annyi munkát, akkora nyomást jelent az elvégzendő munka tömege, hogy sajnálja az időt az oda- és visszautazásra, úgyhogy egyelőre marad.

Filmet mutat a nyomortelep mindennapjairól, megmutatja picike stúdiót, ami egyben a hangszeres órák helyszíne is, és egy kicsit mi is belekóstolhatunk a Kibera színeibe és szürkeségébe, fényeibe és árnyaiba, illetve illatába és bűzébe. Mert ezekből itt mint van bőven.

Amikor azt kérdezem, hogy voltaképpen hányan is élnek a nyomortelepen, azt válaszolja, hogy a hivatalos népszámlálás adatai szerint tán 750 ezer körül van ez a szám. „De én nem számoltam meg pontosan, sőt igazság szerint senki nem számolta meg” – teszi hozzá olyan mosollyal, ami sok mindent jelenthet. Szerinte valahol másfél és kétmillió lehet a Kiberán élők valós száma. A kenyai hatóságok tiltják ugyan újabb épületek felhúzását a nyomortelepen, de ugyan ki ellenőrzi, mikor és hány nyomorúságos bádogviskó nőtt ki a földből engedély nélkül?

A nyomortelep szélét a Mombasába tartó vasútvonal szeli át, tőle tán másfél méterre emberek százai élnek és árulják nyomorúságos portékájukat a telep lakóinak. Nem csoda, hogy gyakoriak a gázolások, és a ritkaságnak egyáltalán nem számító gyilkosságok elleplezésének népszerű módja is az, hogy a holttestet a vonatsínre fektetik. Ki mondja meg eztán, hogy egy kés vagy a vonat kerekei végeztek-e az áldozattal? Bár az a benyomásom, hogy a kenyai hatóságok többnyire nem is nagyon keresik a választ erre a kérdésre.

Talán a Kibera kilátástalanságának jelképe is lehetne az a védőfal, melyet a sínektől biztonságos távolságban kezdtek el építeni a hatóságok, éppen a gyakori gázolásos balesetek megelőzésére. A két irányból építeni kezdett falszakasz azonban középen egyelőre még nem ér össze, és nem is tűnik úgy, mintha az építkezés mostanában maradt volna abba vagy hamarosan folytatódni akarna. Így marad a sínek mentén veszélyes távolságban épült nyomorúságos viskók tömege és a vonat kerekei által szétroncsolt testek.

Ebben a környezetben dolgozik nap mint nap Philip és mesél lelkesen és csillogó szemmel a terveikről. Az épülőfélben lévő új művészeti központjukról, amihez európai szemmel már nem is olyan sok pénz hiányzik, mégis egyelőre csak a fele gyűlt össze, és kínkeservesen lassan halad a gyűjtés. Mesél a gyerekeknek szervezett művészeti órákról, melyek mindig főzés órákkal indulnak. Aztán kiderül, hogy ez valójában azt jelenti, hogy előbb jóllakhatják a gyerekeket, aztán indulhat az alkotás, a zene, a tánc, a filmezés vagy a képzőművészet.

Cseppben a tenger? Van ennek értelme? Igen, ez a kérdés bennem is felmerült. De aztán belenéztem a telepen az édesanyjuk kezét szorosan fogva sétáló csöppségek nevető szemébe, láttam Philip és kísérőinek lelkesedését, és azt is megtudtuk, hogy a telepen nem kevesebb, mint 14 iskola működik. A hozzánk legközelebb eső iskolában éppen óraközi szünet volt, egyenruhás gyerekek szaladgáltak, játszottak, kiáltoztak az udvaron. Innen messziről akármelyik iskola udvarra is lehetett volna a világ szerencsésebb felén, de mi már tudtuk, hogy a két iskola között nem néhány ezer kilométernyi, hanem fényévnyi távolság van.

Mi pedig hamarosan csomagolunk, felszállunk a hazafelé tartó repülőgépre, és ismét belevetjük magunkat a lakávásárlás körüli bürokráciába és a többi, onnan nézve létfontosságúnak tűnő csipcsup tennivalóba és bosszúságba. Ami innen nézve talán nem is annyira fontos.

Ha szeretnél segíteni, a Kibera Art Center GoFundMe oldalán megteheted.

Dr. Simonfalvi Ildikó

Fotók: Anyás-Apás

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!



Hozzászólás írása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük