14 évesen lettem apa – és előttem az élet!
Amikor arról beszélünk, miért nem jó, ha valaki akkor válik szülővé, amikor még maga is gyerek, az esetek 99,99999 százalékában mindenkinek a hirtelen felnőtt szerepbe kényszerült fiatal anyuka sorsa jut eszébe. Ugyanakkor sokkal kevesebbet beszélünk arról, mit hoz egy ilyen sorsfordító esemény a fiatal kamaszfiú életébe.
Egy észak-írországi fiú arról ír dicséretre méltó őszinteséggel, hogyan látja a jövőjét most, hogy mindössze 14 évesen lett apa.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az emberek azt hitték, hogy ha 14 évesen apa leszek, akkor örökre elcsesztem az életemet – én viszont úgy látom, hogy a jövőm soha nem volt fényesebb. Életem végéig nem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megtudtam, hogy apa leszek, mert az a telefonhívás mindent megváltoztatott. Mindenki körülöttem – a tanáraim, a családom, az szociális segítők – azon aggódtak, hogy milyen hatással lesz rám az apává válás. Ha őszinte akarok lenni, bennem is volt félelem, nem is kevés. Azt gondolták, hogy egyik napról a másikra elvész minden, amit a suliban addig elértem. Épp akkor töltöttem be a 14. életévemet, még mindig gyerek voltam, és az idő mintha megállt volna.
Az iskola mindig is küzdelem volt számomra. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam a tanulásra koncentrálni. ADHD betegségem van, ami nemcsak a tanulást nehezítette, de óriási hatással volt az önbizalmamra is, különösen, amikor kénytelen voltam iskoláról iskolára vándoroltam. A dolgok akkor kezdtek megváltozni, amikor a mostani iskolámba kerülte, ahol beléphettem egy speciális programba. A tanárom, Brenda, állandóan a sarkamban volt, és mivel láttam, milyen keményen küzd értem, én is keményen akartam dolgozni. Az iskolát pozitív helynek kezdtem tekinteni, a jegyeim javultak, és az önbizalmam is növekedni kezdett.
Aztán megtudtam, hogy ilyen fiatalon apa leszek, ami azzal fenyegetett, hogy kisiklik az életem. Nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni vele, és ez rengeteg stresszt okozott nekem és a családomnak is. Általában, amikor az emberek gyermeket vállalnak, stabil állásuk van, és tudják, hogy képesek lesznek gondoskodni a gyermekeikről, de én nem tudtam, hogy képes leszek-e erre. Amikor azonban először a kezemben tartottam a lányomat, valami megváltozott bennem. Tudtam, hogy nem futhatok el a felelősség elől, és rájöttem, hogy az élet már nem csak rólam szól. Keményebben akartam dolgozni, mint eddig valaha, csak azért, hogy ő boldog életet élhessen. Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Annyi pozitívumot hozott a családomba, és egyértelműen ő a főnök a családban!
Tragikus módon, tíz hónappal a kislányom születése után az egész világ összeomlott körülöttem, amikor az idősebbik bátyám öngyilkos lett. Éppen alkalmazkodtam a fiatal apaként való élethez, küzdöttem a saját mentális egészségemmel, zsonglőrködtem az iskolai feladatokkal, és most a gyász hullámával kellett megbirkóznom. Furcsa módon ez egy újabb hatalmas kihívás volt, ami még elszántabbá tett a céljaim elérésében. Azt akartam, hogy a bátyám büszke legyen rám. Ő volt a példaképem. Öt hónappal a halála után kiváló eredménnyel leérettségiztem. Korábban nem is gondoltam volna, hogy erre képes vagyok.
De nem tudtam volna ezt megcsinálni sem a családom támogatása nélkül, sem a tanáraim biztatása és bátorítása nélkül.
Most már arra a célomra összpontosítok, hogy ifjúságsegítő képesítést szerezzek. Ismerem a saját erősségeimet, és biztos vagyok benne, hogy pozitív példakép lehetek a hozzám hasonló fiatalok számára. Meg akarom és tudom mutatni nekik, hogy bármi lehetséges, függetlenül attól, hogy honnan származol, vagy milyen akadályokkal kell szembenézned. Olyan embereken szeretnék segíteni, mint a bátyám volt, és hiszem, hogy ő most onnan fentről figyel és szurkol nekem.
Fotó: Pearse Doherty
