30 millióba kerültél, fizesd vissza nekem!
Tegnap jött velem szembe a közösségi médiában egy poszt, melynek írója arra kereste a választ a többi kommentelőtől, hogy rendben van-e, ha egy szülő fillérre kiszámolja, mennyibe került neki a gyermeke felnevelése, majd a már felnőtt, önálló keresettel rendelkező gyermekének váratlanul benyújtja a számlát. Ennyibe és ennyibe kerültél, kérem vissza a teljes összeget!
A poszt szerzője elmeséli, hogy nemrégiben hallotta a Rádió1-en Sebestyén Balázsék egyik korábbi műsorának ismétlését, melyben egy 40 év körüli hölgy arról számolt be, hogy a szülei visszakérik azt a körülbelül harmincmillió forintot, amibe szerintük a felnevelése került mindennel együtt. Teszik ezt úgy, hogy a lányuk már majdnem 20 éve nem lakik velük, önálló keresettel rendelkezik és önálló életet él. A poszt végén A poszt szerzője felteszi a kérdést: jogos vagy nem jogos ilyen formában benyújtani a számlát?
Nagyon sokan kifejtették a véleményüket a témában. A vélemények természetesen két jól elhatárolható pólus, a „jogos” és a „nem jogos” köré csoportosultak. Az előbbi álláspont hívei többnyire arra hivatkoznak, hogy a döntés, hogy a gyerek egyáltalán megszülessen, egyoldalú döntés volt a szülők részéről, amibe a gyereknek volt beleszólása. Nem mellesleg abba se, hogy a szülők mit és mennyit költsenek vagy ne költsenek rá, de ezt már csak én teszem hozzá. Ilyen körülmények között nem korrekt dolog utólag benyújtani a teljes számlát, ráadásul teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul. Sokan azzal is kiegészítik ezt a véleményüket, hogy a családalapítási döntésükkel a szülők a gyermekneveléssel járó költségeket is előre láthatták és vállalták, miért is kéne ezt utólag visszafizetnie a gyereknek?
Vannak, akik a dolog érzelmi oldalát is pedzegetik, nevezetesen azt, hogy milyen visszhangot kelthet a gyerek lelkében, amikor felnőttként kell szembesülnie azzal, hogy a szülei az ő megszületését és teljes létezését egyszerű és érzelemmentes adok-kapok viszonnyá, egy rideg hosszú távú hitelszerződéssé alacsonyítják. Arra, hogy ez nem egyedi – de remélhetőleg nem is gyakori – eset, az egyik kommentelő élete a bizonyíték. Ő arról számol be, hogy amikor nagykorú lett, és a szülei elváltak, akkor az apja egy kockás papíron akkurátusan összeírta és összeadta, mennyibe került neki a gyereke addig a pontig, és ennyivel nagyobb összeget követelt magának az osztozkodás során. Megkapta, de azon az áron, hogy a gyermekét abban a pillanatban örökre elveszítette.
A másik álláspont hívei általában a szülőtartás intézményére hivatkoznak, vagyis arra, hogy amennyiben a szülők olyan anyagi helyzetbe kerülnek, hogy a mindennapi létfenntartásukat sem tudják biztosítani, akkor a felnőtt gyerek vagy gyerekek bírósági úton kötelezhetőek arra, hogy az ehhez szükséges összeggel rendszeresen segítsék a szüleiket. De szerintem ez merőben különbözik attól a helyzettől, amikor a szülő egy ponton úgy dönt, hogy egy összegben visszakövetel mindent az utolsó fillérig, amit az évek során a gyermeke felnevelésére áldozott.
Szerintem ennél sokkal egyszerűbb és ugyanakkor bonyolultabb a helyzet. Én azt gondolom, hogy amikor úgy döntünk közösen, hogy gyermeket vállalunk, akkor vállaljuk az ezzel járó összes költséget is. Rideg anyagi viszonzást alapesetben természetesen nem várunk el érte, legfeljebb annyit, hogy cserébe a gyerekeink hasonló feltételekkel neveljék fel ami unokáinkat, a mi unokáink dédunokáinkat, a dédunokáink az ükunokáinkat és így tovább, amíg a világ világ.
Természetesen nem vagyok naiv, tudom vagy legalábbis sejtem, hogy az ilyen egyoldali szülői döntések mögött jó eséllyel szomorú történetek, lelki vívódások, csalódások vagy akár irreális elvárások húzódnak meg. De éppen ezért elképzelésem sincs, hogyan lehet beárazni a betegágy mellett ébren átvirrasztott éjszakákat, a lehorzsolt térdekre szerető óvatossággal felkent fertőtlenítőt, a sikeres vizsgákért való közös drukkolást vagy az esküvőn örömanyaként vagy örömapaként hullatott örömkönnyeket.
Neked mi a véleményed?
Réka
Fotó: 123RF
