A gyerekem él is meg nem is, én pedig gyászolom az életemet
Egy gyermekről gondoskodni nehéz, stresszes és kihívásokkal teli feladat, egy fogyatékos gyerekről élethosszig gondoskodni pedig különösen nehezített terep. Aki nincs ebben a helyzetben, nem is tudja elképzelni, milyen nehéz lehet az életük a fogyatékkal élő gyerekeket nevelő szülőknek, akiknek a mindennapok nehézségeinek leküzdése mellett még az érzéseiket is kezelniük kell önmaguk és gyermekük előtt.
Egy ilyen gyereket nevelő anyuka osztja meg a gondolatait az alábbiakban, egy kis bepillantást engedve abba, min mennek át az érintett szülők.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„A gyermekem él, de nem igazán. Ezt muszáj kiadnom magamból. Van egy jó barátnőm, aki valóban elveszítette a gyermekét, így én nem panaszkodhatok. A fiam 14 éves. Nem beszél, pelenkázni kell, és minden alapvető szükséglete kielégítésében segítségre szorul. Ő a legédesebb gyerek, boldog, állandóan nevetgél és dúdolgat, de ennyi.
Azt hittem, már rég elgyászoltam a „normális” anyaságról szőtt elképzeléseimet. De most, hogy ennyi idős, megint nem tudom abbahagyni a sírást. Régen sokat és szívesen sportoltam. Most nincs sport. Nincsenek táborok, ahová elengedhetném a fiamat, hiszen pelenkázni kell. Igen, mindent lehetőséget végigzongoráztunk, de végül el kellett fogadnunk, hogy ez a sorsunk az életben. Belenyugodtunk. Nálunk nincsenek barátok vagy barátnők, nincs szalagavató, nem tanítjuk meg autót vezetni, és nem kap szobafogságot azért, mert engedély nélkül kiszökött egy buliba. Nincs semmi. Olyan, mintha 2009-ben, amikor megszületett, rögtön meg is halt volna. És nekem csak a külső burok maradt.
Egyszer eshettem teherbe, csak egyetlen esélyt kaptam az élettől. Egy gyermekem lehetett. És ennyi. Közel vagyok a negyvenhez, és eddig egész jól elvoltam, de most hirtelen sok lett. A barátaimnak gyerekeik vannak, akik szép lassan felnőnek. Nekem egy olyan gyerekem van, aki örökké kisgyerek marad. Az életem nem olyan, mint bárki másé. Nagyszerű munkám és karrierem van. Mondhatom, hogy támogatnak. A férjem azt mondja, hogy örökbe fogadhatunk vagy támogathatunk egy nagyobb gyereket – de ez nem ugyanaz.
Mert a fiam évről évre ugyanolyan idős lesz, mindegy, kit fogadunk örökbe vagy kinek segítünk. Az én életem megrekedt. Miért építek egyáltalán karriert? Szeretem a munkámat, de mi értelme van? Hogy ki tudjam fizetni a pelenkákat? A bánat elemészt. És mégis, ő él. Hogy panaszkodhatnék hát?”
Fotó: Freepik (illusztráció, nem a történet szereplőit ábrázolja)
