A lányom nem (csak) kamasz, hanem szörnyeteg (is)
A kamaszokkal nem mindig könnyű – jól tudja ezt mindenki, aki valaha is próbálta, milyen kamaszgyerekkel élni és túlélni. De hol a határ „normális” és nem „normális” között? Mi az, ami a kamaszkor számlájára írható, és mi az, amit már nem lehet – és nem is szabad – tolerálni? Ezzel kapcsolatban kér tanácsot egy anya.
Azt írja a feldúlt édesanya, hogy tudja ugyan, hogy a kamaszok szívesen tekintik a szüleiket „ellenségnek”, de az ő lánya már addig ment a pimaszsággal, a bántó beszólásokkal és sértegetésekkel, hogy ő úgy érzi, hogy már nem is tudja szeretni ezt a gyereket. A kommentelők szerint a csak ő reagálja túl, hiszen a kamaszkor már csak ilyen. A kamaszkor már csak ilyen?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az anya szerint annyira megromlott a kapcsolata a lányával, hogy az már menthetetlen, hiszen a lánya soha nem fog megváltozni. Az utolsó cseppet egy közös karácsonyi családi ebéd jelentette, amikor a kamaszlánynak semmi, de tényleg semmi nem volt elég jó, és nem győzte sértegetni a szüleit sem.
A „Hogyan és miért nem szeretem a tinédzser lányomat?” című írásában az anya ezt írja:
„Elkényeztetett, goromba és egyenesen barátságtalan velem. Bármilyen alkalmat képes tönkre tenni a viselkedésével, és úgy tűnik, abszolút nem érdekli, mi van velem vagy a család többi tagjával. Mi, az apukája és a 10 éves húga, minden nap szenvedünk a viselkedése miatt, és lassan elérkezünk arra a pontra, hogy mindannyian alig várjuk, hogy egyetemre menjen és elköltözzön otthonról, már számláljuk vissza a napokat. De még csak 17 éves, úgyhogy az sajnos még egy kicsit odébb lesz.”
Aztán kitér arra is, hogy ez a helyzet mekkora viharokat okoz saját lelkében, hiszen a tulajdon lányáról van szó:
„Tudom, borzasztóan hangzik, amit mondok, és ha én olvasnám, én is biztosan azt gondolnám, milyen szörnyű, ha egy szülő ír. A háttérben az áll, hogy mindig is nagyon szeretett gyermek volt, akinek szerető, biztonságos otthont nyújtottunk. Mindent fizettünk neki, amit szeretett volna, és bár egyáltalán nem vagyunk gazdagok, semmiről nem maradt le anyagi okok miatt.”
Arról az ominózus karácsonyi ebédről ez meséli:
„Ebéd előtt színházban voltunk, ahol végignyűglődte az egész előadást. Megkérdezte, miért ilyen sz.rok a székek, aztán az ebédnél az ételek ócsárlásával folytatta a műsort. De nem kímélt bennünket sem. Sértegette a kinézetemet, megkérdezte, miért nem festem a hajam, miért nincs rajtam smink, kritizálta a ruháimat, és „alacsony embernek” nevezte az apját. Úgy tűnt, hogy teljesen rendben valónak érzi, hogy ilyen bántó dolgokat vág a szülei fejéhez, akik szeretik őt és a legjobbat akarják neki.”
Végül egy kérdéssel zárja az írást:
„Csak a kamaszkor számlájára írható ez az elfogadhatatlan viselkedés, vagy valami komolyabb baj van a gyerekkel?”
Sokan reagáltak a történetre. Vannak, akik szerint egy 17 éves, már majdnem felnőtt lánytól már ennél érettebb viselkedés lenne elvárható, és talán valami más ok, például iskolai zaklatás vagy egyéb lelki probléma lehet a háttérben.
Úgy tűnik, hogy egy másik anyuka tud azonosulni a sztorival, szerinte nincs is itt semmi gond:
„Én normálisan mondanám ezt a viselkedést egy 17 évestől. Van a kamaszkornak egy mogorva, kritikus, barátságtalan szakasza, amin néhány tinédzsernek át kell mennie, mielőtt önálló, felelősségteljes személyiséggé válnának. Pár év múlva bizonyára elragadóan kedves nő lesz belőle, de addig nehéz vele együtt élni.”
Szerinted? „Normális” vagy nem „normális”?
Fotó: Freepik
