Amikor a szonográfus szíve darabokra hullik…
Amikor vetélésről és bármi olyasmiről beszélünk, amikor a várandósság nem úgy halad vagy éppen fejeződik be, ahogy mindenki szeretné, mindig az anya, a szülők érzéseiről esik szó. De vajon hogyan érez az orvos, a nővér, a szonográfus vagy a szülésznő, amikor olyan hírt kell közölnie, amit senki nem akar hallani?
Egy szonográfus egy vírusként terjedő Facebook-videóban elmondta, amikor arról beszélt mekkora lelki megterhelést okoz számára időnként – nem is olyan ritkán – a hivatása.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Alicia egy amerikai kórházban dolgozik szonográfusként, és munkáját nagy részben a terhességi ultrahangvizsgálatok végzése teszi ki. Tíz éve végzi ezt a munkát, de – ahogyan a videóban mondja – van, amit soha nem lehet megszokni.
„Nem tudom elmondani, milyen érzés, amikor te vagy az első, aki meglátja a rákot. Vagy te vagy az első, aki először megtudja, hogy a babával valami nincs rendben, sőt valami egészen borzalmas dolog történt. Ez hatalmas lelki teher, ennek ellenére szeretem csinálni, és megtaláltam azt, amire hivatott vagyok.”
Aztán beszámol arról, milyen nehéz volt elmondania egy várandós nőnek, hogy a baba nem sokkal a szülés kiírt időpontja előtt, a 38. héten méhen belül meghalt.
„Ma percekig öleltem egy anyát, aki remegett a fájdalomtól és szomorúságtól. Ezerszer is újra és újra elmondtam neki, hogy ez nem az ő hibája. Aztán csak ültem és zokogtam, és próbáltam összeszedni magam valahogyan, mielőtt behívtam a következő boldog kismamát, aki csak azért jött, hogy megtudja a babája nemét.”
A videó vírusként terjedt a neten, és rövid idő alatt csaknem 100 ezren lájkolták. De persze nem is kommentelők lennének a kommentelők, ha nem lettek voltak köztük néhányan, akik az élő fába is bele tudnak kötni. Valaki például azt írta, mennyire érzéketlenül állt a következő anyához, felületesként tüntetve őt fel amiatt, hogy „csak a babája neme érdekelte”.
Bár szerintem nem volt rá szüksége, ám Alicia magyarázkodni kezdett a videóban elhangzottak miatt:
„Csak azt próbáltam elmagyarázni, hogy ilyen helyzetekben nagyon hamar össze kell szednem magamat és úgy visszatérnem a következő várandós vizsgálatához, mintha mi sem történt volna. Pedig a szívem darabokra hullt, és a gondolataim még az előző édesanyánál járnak, aki éppen az imént tőlem tudta meg, mekkora hatalmas veszteség érte.”
Azt is elárulta, hogy szinte naponta fordul elő a praxisában olyan eset, hogy a baba már nem él. Korábban azt gondolta, hogy idővel majd könnyebb lesz, de ehhez egyszerűen nem lehet hozzászokni.
„Amikor ilyenkor ránézek a monitorra, elönt a szomorúság. Tudom, hogy az előttem fekvő nő számára ez élete legszörnyűbb napja, mindegy, hogy még csak az első trimeszterben jár, vagy már csak hetek vannak hátra a szülés kiírt időpontjáig. Ez rettenetes. De szeretném, ha mindannyian tudnák, hogy én is érző lény vagyok, aki együtt érez velük és igyekszik maximálisan gondoskodni róluk.”
Forrás: Today
Fotó: Adobe Stock
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
