Anya kivan és szaranyának érzi magát
Babával, kisgyerekkel otthon lenni nem mindig fáklyásmenet, de mintha az utóbbi időben több lenne a panasz, „nyavalygás” ezzel kapcsolatban. Persze lehet, hogy ez régebben sem volt másként, csak akkor még nem volt internet, ahová eljárhattak volna ventilálni azok az anyák, akiknél végképp elszakadt a cérna az otthoni „semmittevéstől”.
Most egy ilyen segítségkérő poszt következik + néhány válasz, tanács azoktól, akik hasonló cipőben járnak. Ha valamelyik ponton magadra ismersz, az valószínűleg nem a véletlen műve.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„Sziasztok! Öt hónapos a kislányom, imádom, szeretem, de kicsit kezdek becsavarodni. Másfél hónapja beteg vagyok (influenza, folyamatos mellgyulladások, láz, torokgyulladás, herpeszek, afták, hányás-hasmenés vírus – így sorban, oda és vissza…). Kezdek nagyon kilenni, emellett persze fogzás, mozgásfejlődés és kialvatlanság is játszik. Apa vállalkozó, viszonylag többet tud velünk lenni, mintha 8-tól 4-ig dolgozna, de nagyon spontának a napok és ez nagyon frusztrál, mivel sosem tudom, hogy adott nap éppen lesz-e apa vagy sem. Amióta betegeskedem (a babó szerencsére makkegészséges), apával egyre feszültebb a kapcsolatunk. Azt érzem, felszállt a kezdeti rózsaszín köd, és taposom a mókuskereket, kimerülten, betegen, és nap napot csak követ, közben el-elmerülök 1-1 ismerős Insta-posztjában, ki hol síel, nyaral éppen, és azon kapom magam, hogy hiányolom a régi, független életem. Annyira bűntudatom van emiatt, de mégis ezt érzem. Annyira szeretném magam csak kipihenni, egyet csendben filmezni egyedül vagy csak úgy lenni és nem 0–24-ben készenlétben állni. Más is szokott így lenni? Nagyon rossz anyának és feleségnek érzem magam emiatt, persze a férjem is csak azt mondogatja, hogy tudtuk, hogy ez lesz és így lesz. De most kimerültem.”
És a válaszok:
„Megértelek teljesen. Nekem a 4 hónapos mellé van egy 3,5 éves. Vele már nagyon könnyű volt az élet, de most a kicsivel én is így érzek, ahogyan te. Két gyerekkel én is egész nap csak itthon vagyok. A legnagyobb program, hogy elviszem a nagyot oviba. Utána a kicsivel itthon vagyok, de még a házimunkáknak sem érek a végére. Nagyon nagy mókuskeréknek érzem én is… A férjem nem igazán foglalkozik a gyerekekkel, csak ha muszáj. Hiába mondtam neki szépen, csúnyán. Már elengedtem… Állandóan veszekszünk egymással. Naaa, a lényeg az az, hogy nem vagy egyedül!! Ki kell tartani a gyerekek miatt, idővel könnyebb lesz.”
„Egyáltalán nem vagy egyedül ezzel! Nekem a “nagy” most lesz 2 éves, a pici meg 6 hetes. Mindenhonnan azt hallottam, hogy hú, az egyről két gyerekre váltás mennyire nehéz, és igaz, nem sok tapasztalatom van még a kétgyerekes létről, de épp a napokban fogalmaztam meg a férjemnek, hogy eddig számomra a gyerektelenségről az egy gyerekre váltás sokkal nehezebb volt visszagondolva. Ami egyik nap abszolút könnyen megy, ahhoz a másik nap egyáltalán nincs kedvem és legszívesebben belebújnék a férjem táskájába, amikor dolgozni megy, hogy észrevétlenül leléphessek itthonról, vissza kicsit a felnőtt világba. Viszont már nem érzem magam ettől rossz anyának. Nem akarok coelhoi magasságokba emelkedni, de nekem az a gondolat mindig sokat segít, ha picit megpróbálom kívülről a nagyobb képet nézni. Remélhetőleg van még hátra jó pár évtized az életemből, és ahhoz képest ez a pár év, ameddig tényleg kőkeményen 0–24-ben anyának kell lenni, nem lesz sok visszatekintve, viszont a gyerekeknek a legmeghatározóbb a világon. Hiszen tényleg szó szerint mi vagyunk a minden: aki gondoskodik róluk, érzelmileg támogatja, tanítja, szórakoztatja őket stb. Ahogy nagyobb egy gyerek, sok szempontból kezd vele könnyebb lenni, jobban elvan másokkal is, több lehetősége van az anyának is szusszanni picit, de addig meg kell próbálni valahogy egyensúlyt teremteni. Én ráadásul nagyon hajlamos vagyok arra, hogy később “visszasírjak” időszakokat az életemből, szóval ha nagyon kivagyok, ez is gyakran eszembe jut, hogy egyszer biztosan hiányozni fog majd ez az időszak is (persze ezzel nem feltétlenül van így mindenki). Illetve ami nekem nagyon sokat segít a mindennapokban, az olyan anyatársak társasága, akár csak online is, akikről tudom, hogy nem fognak megvetni, ha őszintén beszélek erről, olykor ki is fakadok, de lehet velük másról is társalogni, nem csak a gyerekekről. Ami nekem a legnagyobb tanulság volt az elmúlt anyasággal töltött két évben, hogy annyira hirtelen tudnak változni a dolgok, hogy nem érdemes hozzászokni sem a rosszhoz, sem a jóhoz. Száz szónak is egy a vége, nem vagy egyedül, kitartást és ölelést küldök!”
„Abszolút megértelek. A nagynál a 8. hónapra fullra kiégtem, volt, hogy férjem hazaért, a kezébe nyomtam a gyereket, én meg lementem bőgni a kocsiba. A másodiknál már korábban elfáradtam, mert mellette itthon volt a nagy, mert nem vették fel oviba. A férjem kiveszi a részét a gyerekekből, anyámék is vitték a nagyot, de akkor is te vagy az, aki 0–24-ben készenlétben van. Ami baromi fárasztó. Rengetegszer volt bűntudatom, mert ilyenkor úgy éreztem, megbántam őket. Tudom, nem vigasz, de 1,5-2 évesen már szuper volt velük. Addig meg csak a következő napra koncentráltam. Kitartás!”
„Fú, nem vagy egyedül. Nekem 9 hónap után minden vágyam egy egyedül (vagyis a férjemmel) töltött éjszaka, amikor aztán reggel lustákodhatom. Vagy egy nap egyedül a kanapén, engem más semmi más nem érdekel, pedig voltunk két hetet nyaralni januárban, meg nincs is rossz sorunk. És mi ugyanígy együtt vagyunk itthon, de szinte ebből van a legtöbb konfliktusunk, mert annyira össze-visszák a napok, és ezt néha nem bírom. Szerintem még a nagyszülői segítség se tudja ezt áthidalni, mert én – ha el is megyek valahová – nem tudok lazítani, rohanok haza. Este jobban el tudom engedni a dolgot, mert úgyis alszik, de akkor meg azon idegeskedem, hogy 11-éjfélre érek haza és másnap milyen fáradt leszek. Nem tudom ez mikor fog enyhülni… együttérzek!!!”
„Abszolút megértem és átérzem. Nekem az első év baromi nehéz volt, covid volt, sehova nem járhattam a gyerekkel. Párom szintén vállalkozó, de saját bolttal, amit egyedül visz. Szombaton is dolgozott akkor még. A szülés után hazavitt minket a kórházból és ment vissza dolgozni. Anyám, anyósom jöttek sokat, de csak féléves kora körül hagytam magukra őket, akkor is rohantam mindenhová, mint az állat a szoptatás miatt. Minden gondolatom a spontaneitás és a függetlenség volt, az ablakon kibámulva néztem az embereket azzal, hogy ők bezzeg kint vannak és mehetnek… egyedül… Őszinte leszek, nekem ez másfél éves korára lett jobb, amikor heti 3 napot elkezdett bölcsibe járni, és azokon a napokon ugyan home office-ben dolgoztam, de elég lazán, így jöhettem-mehettem viszonylag szabadon. Az a lakás, ahol laktunk születésétől másfél éves koráig, nem jó emlék nekem, a környék sem, szorongás fog el, ha arra járok, arra gondolok. Nagyon rápörögtem erre akkoriban, a depresszió határán voltam. Csigalassan teltek a napok. Ahogy nőtt, nyilván egyre jobban összeszoktunk, belejöttem mindenbe, de nagyon sokat segített, hogy 7 hónapos korától elkezdtem heti 10–12 órát dolgozni otthon, olyankor nagymama jött, és én újra érezhettem, hogy létezik ezen túl is élet.”
„Kitartást kívánok neked és minden kedves sorstársnak! Itt is 1,5 hónapja folyamatosan beteg valaki, totál kiégtünk már. Csak az tud vigasztalni, hogy itt a tavasz, és most már egyre jobb lesz a helyzet. A gyerekek óta nekem a késő ősz/tél egy rettegett időszak, komolyan PTSD-m van sokszor, utálom!!! Csak azt tudom tanácsolni, hogy szervezz magadnak fix segítséget, amire tudsz támaszkodni, amit tudsz várni. Ha a szoptatás miatt csak 2 órát, akkor is! Én mindkettővel 6-7 hónaposan kezdtem, hogy jött a bébiszitter pár órát hetente (külföldön élünk, nincs más segítség). Mindkettő anyatejes volt (van), de szépen lehet emelni majd az időt, amit tőled távol van. Mondjuk kezdetben vigye más sétálni, már az is sokat tud adni. Amikor jön a bébiszitter, és épp nem megyek körmöshöz/masszázsra, sokszor csak beülök egy kávézóba a könyvemmel, szóval nem kell nagy dolgokra gondolni. A lényeg, hogy tervezd be a saját idődet, amikor azt csinálsz, amit akarsz! Nagyon fontos szerintem, hogy ezt kialakítsd magadnak.”
Forrás: Reddit
Fotó: Freepik
