Az apák csendes gyásza
Ma egy olyan témáról írok, amiről ritkán beszélünk, mégpedig azért, mert nem szeretünk róla beszélni. Társadalmunkban nincs kultúrája annak, hogyan beszéljünk a halálról. Pedig a veszteség feldolgozásában sokat segítene az érintetteknek, ha beszélhetnének gyászukról.
És talán még kevesebbet beszélünk arról, hogyan éli meg egy apa, ha elveszíti gyermekét.
Mert a férfiaknak meg az van megírva a társadalmi elvárások „nagykönyvében”, hogy erősnek kell lenniük, nem szabad sírniuk és nem szabad kimutatniuk érzelmeiket.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Már a régi öregek is azt tartották, hogy az a dolgok rendje, hogy a gyermekek temetik el a szüleiket és nem fordítva. Az élet azonban sajnos nagyon sokszor rácáfol erre a bölcsességre. Mindenki másként dolgozza fel a veszteséget, de amikor egy gyermek haláláról beszélünk, akkor legtöbbször az anya érzései kerülnek szóba, és viszonylag kevesebbszer „foglalkozunk” azzal, hogy az apák, a férfiak hogyan élik meg a megélhetetlent.
Mindenki másként gyászol. Az én ismeretségi körömben is van két család, akik egyszerre veszítették el gyermekeiket, de míg az egyik családnak az segített, hogy minden létező fórumon beszéltek a történtekről és igyekeztek mindent megtenni, hogy másokkal ez ne fordulhasson elő, addig a másik család a legteljesebb magánügyként kezelte a felfoghatatlan veszteséget, és egymást támogatva élték át a nehéz napokat.
Mindez arról jutott eszembe, hogy éppen most olvastam egy tudományos kutatásról, melyben azt vizsgálták, hogy az apák milyen megküzdési stratégiákat alkalmaznak gyermekük halála után, illetve hogy ezek a technikák hosszabb távon mennyire eredményesek.
A Pediatric című gyermekgyógyászati szaklapban jelent meg amerikai szerzők elemzése, melyben több, a témába vágó vizsgálat adatait összegezték. A metaanalízis technikáját alkalmazták, ami azt jelenti, hogy más szerzők releváns kutatásainak adatait együttesen elemezték.
Összesen 21 kutatást találtak a 2007 és 2019 közötti időszakból, melyek ezzel a témával foglalkoztak. Olyan apák szerepeltek ezekben a vizsgálatokban, akiknek gyermeke 21 éves kora előtt meghalt, a babájuk halva született, vagy a terhesség vetéléssel végződött, illetve olyan vizsgálatokat is bevontak az elemzés be, ahol a szerzők nem adták meg pontosan a gyermek életkorát a halálakor.
Úgy tűnik, hogy az apák alapvetően másfajta megküzdési technikákat alkalmaznak, mint az anyák. Az apák többsége kerüli azokat a helyzeteket, amikor másokkal kellene beszélniük gyászukról, gyermekük haláláról. A férfiak sokkal korábban igyekeznek visszatérni a mindennapi életükhöz, a munkájukhoz, és célorientált feladatokat keresnek maguknak megküzdési stratégiaként. Az apák esetében gyakoribb, hogy sztoikus nyugalmat erőltetnek magukra, elszigetelik magukat a környezetüktől, illetve a kemény munkába menekülnek.
Az eredmények azonban azt mutatják, hogy ezek a technikák hosszú távon kevésbé célravezetőek, hiszen míg az anyák esetében az intenzív gyász, a poszttraumás pszichológiai teher az idő előrehaladtával fokozatosan enyhül – köznapi kifejezéssel „az idő gyógyírt hoz a fájdalomra” –, addig ez az apák esetében kevésbé következik be.
Felületes szemlélő tehát a gyermekét elvesztő apa nyugalmát, munkával menekülését úgy értelmezheti, hogy őt szinte meg sem viselte a gyermeke halála, hiszen nincs felzaklatva, és a munkáját is rendben elvégzi, sőt akár a korábbiaknál még sokkal többet is vállal magára a munkahelyén, ez azonban az esetek túlnyomó többségében csak csalóka látszat. Az apák is gyászolnak. Mindig.
Forrás: Pediatrics
Fotó: Adobe Stock
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!