Az élet Dióval és Dió nélkül – mert mindenhogyan nők vagyunk
Bajkó Barbi tavaly ősszel, 29 évesen tudta meg, hogy mellrákja van. A véletlenül kitapintott csomó rögtön nevet is kapott, ő lett Dió. A névvel együtt megszületett egy Instagram-oldal is, „Dióval az élet” néven. Mert az első sokkból felocsúdva Barbi úgy érezte, hogy az életnek igenis mennie kell tovább, és az is legalább ennyire fontos, hogy minél több nő tisztában legyen a szűrés és az önvizsgálat jelentőségével, és azzal, hogy nem igaz az a közkeletű – és sajnos nagyon veszélyes – vélekedés, hogy a mellrák csak az idősebb nők betegsége. Eztán már „csak” annyi volt a dolga, hogy végigmenjen azon az úton, amit kijelölt magának, azon az úton, ahol Bartus Barbiból Bajkó Barbi lett. Hiszen ennek az útnak talán az egyik legfontosabb és kétségkívül a legszebb és legemlékezetesebb állomása a nyári esküvő volt. Mert abban már a legelején biztos volt, hogy azt a gyönyörű fehér ruhát bizony felveszi. Nem később, nem majd egyszer, hanem pontosan a tervezett időpontban.
Most, túl a kemoterápián, a mellmegtartó műtétből lábadozva sok mindenről beszélgettünk, és Barbi végtelen kedvességgel, őszinteséggel és optimizmussal beszélt arról, milyen volt az élet Dióval és milyen most, Dió után. Az Instagram-oldal is új nevet kapott: „Élet Dió után”. Mert van élet a mellrák után… és Barbi csak előre néz.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Egy kis ideje már halogattam ezt a találkozót, nem igazán szeretek nőgyógyászhoz járni. A jobb mellemben vettem észre valamit, emiatt vagyok most itt. A doki azt mondja, ciszta, de azért menjek el a mammográfiára, a biztonság kedvéért. Az emlőcentrumban furcsán néznek rám, a recepciós hölgy kérdőn rám tekint, hogy miért is vagyok ott 28 évesen.
Többször is elmondtad, hogy először tavaly nyáron vetted észre Diót. Vissza tudsz emlékezni, hogyan fogadtad azt, hogy van ott egy csomó? Mire gyanakodtál?
Erre nagyon gyorsan tudok válaszolni. Augusztus elején zuhanyozás közben éreztem meg, hogy van ott valami. De ezzel akkor vége is volt a történetnek, mert miután konstatáltam ezt a tényt, már szaladtak is tovább a gondolataim másfelé, hiszen azon kívül, hogy ott volt, nem fájt vagy semmi ilyesmi. Akkor ezt egyáltalán nem gondoltam tovább, nem is beszéltem róla senkinek, azon mód el is felejtkeztem róla. Most így utólag visszagondolva, igazából októberben idéztem fel magamban először, hogy én ezzel a valamivel már két hónappal korábban is találkoztam.
Ez a kép pontosan egy éve készült, azon az augusztusi nyaraláson, ahol először vettem észre Diót, de nem foglalkoztam vele. Ha akkor komolyabban veszem, már túl lennék a műtéten, és talán kevesebb kezelés elég lett volna.
Azt is elmondtad, hogy végül pár hónappal később derült ki, mi is Dió valójában. Ez alatt gondoltál rá bárhogyan is? Egyáltalán olvastál, érdeklődtél korábban ilyen témák iránt? Akkor eszedbe jutott, hogy ez akár rák is lehet?
Ahogy mondtam is, én ezzel egyáltalán nem foglalkoztam a bizonyos augusztus eleji nap után. Aztán eljött az október, amikor munka után hazajöttem és levehettem végre a melltartómat. Amikor azt mondom, milyen tök jó érzés végre megszabadulni a melltartódtól, szerintem minden nő tudja, miről beszélek. De ez most kicsit más volt, mert közben fájdalmat éreztem a mellemben, ezért odanyúltam, és ismét éreztem azt a valamit. És ekkor jött fel annak az augusztusi napnak az emléke. De még ekkor sem gondoltam semmi rosszra. Októberben azért elmentem nőgyógyászhoz, aki elküldött ultrahangra és mammográfiára. Összeült a családi kupaktanács és eldöntötték, hogy ez biztosan csak egy ciszta, és én ebbe belenyugodtam. Annál is inkább, mert korábban ilyen dolgokkal soha nem foglalkoztam. Tudtam persze, hogy létezik olyan, hogy mellrák, de fel sem merült bennem, hogy ez, ami nekem van, mellrák is lehet.
Kedves 2019! Nehéz most megszólalni, mert itt, az év vége felé rendesen elcseszted. De nem haragszom, mert tanítottál is Dió érkezésével, és jövő ilyenkor majd azt fogom írni, hogy „életem legnagyobb harcát vívtam meg és győztem”! Minden rossz emléket és negatív gondolatomat itt hagyom neked, mert 2020 az én évem lesz!!
Hogyan fogadtad a diagnózist?
Hát hogy? Rosszul. Nagyon rosszul. Az a hétvége borzasztó volt. Folyamatosan sírtam, nem igazán tudtam ezt az egészet hová tenni, nem igazán tudtam elképzelni, hogy én akkor most rákos vagyok? Mindig oda tértek vissza a gondolataim, hogy ez egy nagyon rossz dolog, ettől nagyon félünk, ebbe bele lehet halni. Erre rá is ment a hétvégém, de mivel alapból nagyon pozitív személyiség vagyok, vasárnap délután már elkezdett bennem motoszkálni, hogy most komolyan: akkor eddig tartott az igazi élet? És ha neadjisten a rosszabb forgatókönyv jön be, akkor mostantól rettegésben, szomorúan fogok élni? Akkor rájöttem, hogy ez nem én vagyok, ezért én ezt egészen biztosan nem is így fogom csinálni, hanem ebbe igenis beleállok, és gyere Dió, hadd üsselek ki! Mert én vagyok az erősebb. Tudtam, hogy a lehetőségekhez képest a legeslegtöbbet akarom ebből az egészből kihozni.
Ha Dió úgy gondolta, hogy szétpakolhatja a dolgait, hosszú távra berendezkedhet, hát tévedett. Hétfőn viszem az első kezelésre. Elkísérem mindegyikre, mert jófej vagyok, de aztán végeztünk. Elválnak útjaink. Örökre.
Egy ilyen diagnózis nemcsak az érintettnek nehéz, hanem azoknak is, akik szeretik, akiknek fontos. Sokan voltunk már kénytelenek megélni, mennyire pokoli a tehetetlenség érzése, hogy segíteni szeretnél annak, akit szeretsz és aki most bajban van, de nem tudod, hogyan. Nálatok hogyan fogadták a szeretteid a hírt? Van valami tanácsod akár az érintetteknek, akár a családtagoknak, mi az, ami ilyenkor működhet?
Amikor megtudtam a diagnózist, csak a testvéremnek írtam meg és arra kértem, ő mondja el Anyáéknak, és arra is kérje meg őket, hogy még ne keressenek, hagyjanak nekem még egy kis időt, hogy feldolgozzam magamban a helyzetet. Csak akkor beszéltem velük, amikor már kicsit rendbe raktam magam, így aztán ők már a pozitív Barbit kapták, aki nincs összeomolva és előre megy. Ez szerintem hatalmas segítség volt nekik. Nálunk azóta sincs tabu ezzel kapcsolatban, tudják, hogy bármit kérdezhetnek. Haragudtam rájuk, ha betegnek neveztek, ha túlzottan babusgatni akartak. Ilyenkor mindig megnyugtattam őket, hogy tisztában vagyok a határaimmal, ismerem magamat és tudom, mennyit bírok. Így lassan ők is „beleszoktak” a helyzetbe, és nekik is sokkal könnyebb így. Megnyugtatja őket, hogy jó rám nézni, virulok és optimista vagyok.
Hirtelen az egész légkör megváltozik. A doktornő csóválja a fejét: ez nem ciszta. Micsoda?? Mi az, hogy nem ciszta? És akkor mi? Nem értem. Felöltözhetek. A doktornő leültet és megfogja kezem. Már folyik a könny az arcomon. Azt mondja, nem szeretne áltatni, ez úgy néz ki, daganat, és az is lehet, hogy rosszindulatú, de ezt majd a szövettan árulja el. Potyognak a könnyeim. Megengedi, hogy amíg a leleteket elkészítik, kisírjam magam. Nem ciszta.
Apropó, pozitív gondolkodás. Arról írtál, hogy a szövettani lelet elolvasása után összetörtél és sírtál, de utána már csupa pozitivitás és szivárvány volt az összes posztod. Volt olyan pillanat, amikor mégis elcsüggedtél, kétségbeestél vagy sírtál? Ha volt ilyen, akkor ilyenkor mi volt az, ami segített kimászni a gödörből?
Persze, én egyébként is nagy sírós vagyok, elég kis finom törékeny a lelkem, könnyen meghatódom például bármin. Volt olyan, hogy ültem az autóban egyedül, és éppen elkószáltam a gondolataim, aminek sírás lett a vége. Hogy mi segített ilyenkor? Nekem óriási lelki kapaszkodó volt a nyári esküvő, mert nagyon akartam, hogy akkor és olyan legyen, amikor és ahogyan elterveztük. Én ezt nagyon akartam, és azt is akartam, hogy ha már velem ez történt, akkor segíteni tudjak a történetemmel másoknak, úgy pedig nem tudok segíteni sem magamnak, sem másoknak, ha összetörök. Ezek összességében adták azt az erőt, ami mindig kihúzott a rossz hangulatból és pesszimizmusból. De szerencsére nem sok ilyen pillanat volt.
Tényleg nem tudom, mi az az „ősi erő”, amit kaptam és ami ezen az úton így tudott/tud végig vinni, de hálás vagyok érte. Minden tünet és kezelés ellenére nagyon szeretem az életem, és őszintén ki tudom jelenteni: köszönöm, az éppen aktuális kisebb rosszullétektől eltekintve JÓL VAGYOK!
Azt is írtad valahol, hogy fontos a támogatás, és hogy nincsenek rossz szavak, csak az a fontos, hogy beszéljünk róla, ne legyen tabu a téma. Mégis megkérdezem, hogy volt-e olyan mondat, megjegyzés vagy tanács, ami rosszul esett, amit már nagyon untál, vagy amivel ki lehetett volna üldözni a világból?
Írtam is erről egy posztot, hogy vannak ezek a nagy „megmondók” és füvesemberek. Nagyon reális beállítottságú ember vagyok, és eléggé szkeptikusan állok az alternatív gyógymódokhoz. Ugyanakkor hatalmas álmodozó is vagyok persze, szóval furcsán jöttek össze bennem a dolgok. Nem azt mondom, hogy nem hiszek annak, aki azt állítja, hogy valamilyen alternatív gyógymódtól lett jobban. Elhiszem, rendben van, örülök neki, de én magam semmilyen „csodamódszert” nem próbáltam ki. Mindenkinek megköszöntem, hogy ott vannak velem, hogy szurkolnak. Hálás voltam nekik ezért, de nem próbáltam ki a tanácsaikat.
Számomra különösen szimpatikus volt, hogy mindvégig megbíztál az orvosokban és abban, hogy az általuk kínált kezelések hatásosak lesznek, pedig ugye tudjuk, hogy az internet szobatudósai szerint minden héten más gyógyítja bombabiztosan a rákot. Egy ilyen helyzetben biztosan nem lehet megkerülni, hogy sokan – többnyire puszta jószándékból – mindenféle csodaszereket kutatnak fel az interneten, és mindenkinek van egy jó(nak tűnő) tippje, mit kéne még szedjél a hivatalos kezelés mellett, rosszabb esetben helyette. Neked ajánlottak ilyen „csodamódszereket”? Ha igen, mit gondoltál, hogyan fogadtad ezeket az ötleteket?
Vannak a megmondók, akikről az előbb már beszéltem, ők most is itt vannak, állandóan jelen vannak, ők tudják, ők jobban tudják, csak ők tudják. Rengeteg üzenetet kaptam és kapok, hogy ezt vegyem meg, azt olvassam el, ezzel kenjem, arra gondoljak, ide menjek, tőle kérdezzek. Ezekkel nekem semmi bajom nincs, sőt egy darabig próbáltam mindenkinek válaszolni és megköszönni neki a segítő szándékot. Mindenkit meghallgattam, amíg győztem, meg is köszöntem, de az égvilágon semmit nem próbáltam ki ezek közül az ajánlott „csodamódszerek” közül. Szerencsére utóbb senki nem kérdezett vissza, hogy használt-e a módszer, amit javasolt. Voltak egészen elképesztő üzenetek és tanácsok is. Egy bácsi például azt írta, hogy a fotóm alapján megállapította, hogy nem működik a csakrám és az aurám sem, és ez szerinte nagyon nagy probléma. De ezeken már csak mosolyogtam.
Tudom, hogy a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdéseknek az égvilágon semmi értelmük nincs. De mégis megkérdezem: ha most visszafordíthatnád az idő kerekét addig a pillanatig, amikor az ujjad megakadt a csomón, vagy talán még korábbra is, van-e olyan, amit ma már másként csinálnál?
Hát persze, augusztusban mindenképpen elmentem volna orvoshoz, komolyabban vettem volna a dolgot. Annál korábbra nem tudok nézni, mert nem tudok olyasmiről az életmódomban, amire visszavezethetném a történteket, és nem kutatom a lelki okát sem. De az biztos, hogy a mai fejemmel azonnal elmennék a dokihoz.
Sajnos a mellrákot nem lehet megelőzni, de tehetünk azért, hogy korai stádiumban diagnosztizálják. A korai felismerés életmentő lehet, ezért fontos, hogy járjunk kell a szűrésekre, figyeljünk a testünk jelzéseire és szánjunk havonta 5 percet önvizsgálatra.
Megváltoztatott-e benned valamit az elmúlt majdnem egy év?
Igen, megtanultam, hogy a nőiesség nem külsőségekből jön, hanem belülről. Ha elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, és ezt tudjuk sugározni, akkor másokban sem fog felmerülni a kérdés, hogy ízig-vérig nők vagyunk-e.
Ha egyetlen mondatban kellene valami üzenetet, tanácsot megfogalmaznod a többi nő számára, mi lenne az? És ha még egy mondatra lehetőséget kapnál, mit tennél még hozzá?
Ha egyetlen mondatot mondhatnék, akkor az az lenne, hogy vegyük komolyan a testünk jelzéseit, járjunk el szűrővizsgálatokra és végezzünk önvizsgálatot. Ha pedig még egy mondatot kapnék, akkor visszacsatolnék a nőiességre: nők vagyunk, legyünk belül nők, érezzük teljesen nőnek magunkat, és akkor ezt mások is észreveszik.
Barbi, nagyon szépen köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy maradj mindig ilyen, amilyen most vagy!
(Az idézetek és a fotók Bajkó Barbi Dióval és élet/Élet Dió Után Instagram-oldaláról származnak, természetesen az ő engedélyével.)
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
