Azt hittem, életerős a kislányom, mégis el kellett temetnünk
Ma egy édesanya történetét olvashatják egy terhességről egy korababáról, a soha nem múló hiányérzetről és fájdalomról, és arról, mi vagy inkább kik adhatnak erőt az élethez és a továbblépéshez. Ilyenkor, halottak napja környékén sokan emlékszünk pillanatokra megismert arcokra vagy olyan babákra, akiknek még az arcát sem láthattuk soha, egyszer sem ölelhettük őket magunkhoz.
Köszönöm a bizalmat Viviennek, hogy megosztotta velünk a történetét.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Harmadik babánkat vártuk. Nagy volt az öröm, amikor kiderült, hogy ismét terhes vagyok. Az orvoson megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és a genetikai ultrahangon is azt mondták, hogy makkegészséges a mi pici lányunk. Minden vizsgálatra elmentünk, és a 24. héten azt mondta az orvosom, hogy nyugodtak lehetünk, a baba még kicsit nagyobb is a koránál.
Egyik nap, amikor a párom éppen Budapesten dolgozott, én pedig a szüleimnél voltam látogatóban, éjjel egykor hatalmas fájásokra ébredtem. Először úgy voltam vele, biztosan jósló fájás, ami elmúlik, ha lezuhanyozom, de ehelyett csak tovább erősödött a fájdalom. Azonnal mentőt hívtunk, és az esetkocsiban infúziót kötöttek be nekem, miközben nyugtatgattak, hogy nem lesz semmi baj.
A kórházba érve megvizsgáltak és a szülőszobán NST-re raktak. A fájások csillapodtak ugyan, de hajnali négykor elfolyt a magzatvizem. Megvizsgáltak, de senki nem mondott semmit egészen fél nyolcig, amikor az ügyeletes doki ultrahanggal megvizsgált. Azt mondta, azonnal sürgősségi császár lesz, mert a babám haldoklik a méhemben. Akkor már beszélni sem tudtam, anyunak annyit mondtam, hogy mentsék meg a babámat. Fél kilencre kivették a picit, de újra kellett éleszteni és azonnal a PIC részlegre vitték. Amint tudtam, azonnal mentem keresni, hol az én pici lányom. láttam, hogy nagyon pici volt és gyenge, mindössze 930 grammot nyomott.
Az inkubátor előtt sírtam és azt kérdezgettem: miért pont velünk történik ez? Másnap reggel közölték velem az ápolók, hogy a pici lányom nagyon gyenge, és bélműtétre is szüksége van, amit a harmadik napon meg is csinálnak. Egészen a műtőig kísértük a kislányomat, és kemény 3 óra és 15 percet vártunk a párommal és a két gyermekünkkel, miközben arra kértük a jó istent, mentse meg a picit. A műtét sikeres volt.
Engem aznap haza is engedtek a kórházból azzal, hogy majd telefonon érdeklődjünk. Másnap vasárnap volt, és amikor reggel bementünk a kórházba, már várt az orvos. Megígérte, hogy míg a kislányunk szíve bírja, addig mindent megtesznek érte, de a gyomorműtéten kívül kétoldali tüdővérzéssel is meg kell küzdenie, ráadásul a veséje és a mája sincs rendesen kifejlődve. Folyamatosan oxigént kap és nagyon erős gyógyszereket, hogy ne érezzen fájdalmat.
Párom azt sem tudta, hogyan nyúljon a babához az inkubátorban, csak sírt amiatt, hogy a mi pici lányunk ennyire beteg. Nagyon nehezen hagytuk ott a kórházban. Tizenhárom nap telt el, mikor beszéltem az orvossal, aki azt mondta, hogy a kislányunk talán már a következő reggelt sem éri meg, de telefonálni fognak, ha történik valami. Aznap egy szemhunyásnyit sem aludta, minden pillanatban azt vártam, mikor csörren meg a telefonom. Közben nagyon sokat sírtam, de aznap éjjel nem hívott senki.
Reggel nyolckor hívtam a kórházat, de azt mondták, hívjam őket másfél óra múlva, addigra talán többet tudnak mondani. Még él a kislányunk, de válságos az állapota. A megadott időpont előtt pár perccel már hívtam őket, akkor az osztályvezető főorvos csak annyit mondott: a pici lányunk 9 órakor exitált. Visszakérdeztem, hogy mondja még egyszer, mert nem értettem. Erre ő: 9 órakor meghalt!
Nem tudtam felfogni, elejtettem a telefont, a földre zuhantam és csak ordítottam. A szomszéd értesítette a páromat, aki éppen dolgozott.
14 nap.
Azt hittem, hogy egy életerős kis csajszim van, de nem.
Mentünk rendezni a papírokat ide-oda…
Hat nap után eltemettük halkan, csendben, aztán magunkba zárkóztunk. Azóta a két gyermekünk ad erőt, hogy valahogy meglegyünk…
