Azt szeretném, ha mindig beteg lenne a gyerekem!
Mi mást akarhatna az anya gyerekének, mint mindig a legjobbat, a legszebbet? Például azt, hogy soha ne fájjon semmije, semmilyen betegség ne kínozza. Első pillantásra döbbenetesnek tűnhet – és második pillantásra nem kevésbé döbbenetes −, hogy vannak anyák, akik mindenféle betegséget kreálnak a gyerekük köré csak azért, hogy orvostól orvosig járkálhassanak vele, akár kellemetlen vizsgálatoknak és kockázatos kezeléseknek is kitéve a gyereket.
De miért, miért, miért?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„A kislány a vizsgálóasztalon feküdt. Az anyja mellette állt. az orvost várták. Megint egy nap, amit egy rendelő rideg falai között kellett eltöltenie. Megint egy nap, amikor nem tudott iskolába menni. A gyerek inkább fásult volt, beletörődött a lassan szokásos rutinná váló orvoshoz járásba. Nem így az anya, őt inkább felvillanyozta a helyzet. Megigazította a frizuráját, titokban a tükrébe lesett, nem kenődött-e rúzs a fogaira. Mindjárt itt kell lennie az orvosnak.”
Vannak témák, melyek egyszer csak szembejönnek. És elindítanak egy asszociációt, hiszen erről már a múltkor is olvastam valamit, valahol. Így jártam most a she.hu egyik cikkével, ami – egyébként egészen jól – egy egészen furcsa betegséget mutat be. A betegség neve: Münchausen by proxy. És ugyanerről szól egy könyv is, ami éppen pár hónapja akadt a kezembe egy antikváriumban. A címe „Sickened” (azaz „Megbetegítve” vagy „Beteggé téve”). Sajnos magyarra szerintem még nem fordították le, de aki tud angolul, annak mindenképpen érdekes olvasmány. Az írója – vagy pontosabban írónője – Julie Gregory, aki voltaképpen saját gyermekkorát írta meg a könyvben. Mert a vizsgálóasztalon beletörődve fekvő 12 éves kislány Julie.
De mi is az a Münchausen by proxy?
A magyarázathoz egészen messzire kell visszamennünk, egészen gyermekkorunk könyvespolcáig. Münchausen báró története mindenkinek megvan? Münchausen báróé, akinek neve összeforrott a lódítással és a nagyotmondással. Münchausen báróról viszonylag kevesen tudják, hogy nem egy író fejében megszületett fiktív figura, hanem valóban élt hús-vér ember volt, egy német katonatiszt, teljes nevén Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen. (Nemrégiben volt egyébként a születésnapja, 299 évvel ezelőtt, 1720. május 11-én született egy alsó-szászországi nemesi család gyermekeként.) Hivatásától hannoveri birtokára visszavonulva egy-egy vadászat után esténként valószínűtlen történetekkel szórakoztatta társaságát. Nagy elbeszélői tehetséggel adta elő a távoli vidékeken vele történt (avagy nem történt) kalandokat, így egy idő után több vándormotívumot is az ő nevéhez kapcsoltak. A neki tulajdonított 17 kaland 1781-ben név nélkül jelent meg először, majd 1785-ben – természetesen az öregúr tudta nélkül – Londonban adta ki egy könyvtáros, Rudolf Raspe. Ezt fordította vissza németre és dolgozta át három év múlva Gottfried August Bürger, további 13 történettel toldva meg a gyűjteményt. A Münchhausen báró csodálatos utazásai és kalandjai címmel megjelent könyvben szerepelnek a legendás Münchhausen-mesék, például az, amelyben a mocsárba esett báró parókája copfjánál fogva húzza ki magát az ingoványból. Szegény bárót élete végéig bosszantotta kétes hírneve, nem vágyott a “lódítós báró” melléknévre sem, amely a sírig elkísérte.
Richard Asher brit pszichológus 1951-ben publikált egy cikket, amely három pszichológiai zavarban szenvedő kóresetét mutatta be. Ezek a betegek, akárcsak Münchhausen báró, kitalált betegségeikkel jártak orvostól orvosig, érzékletesen ecsetelve tüneteiket, amelyeknek okát a vizsgálatok nem tudták kimutatni. A Münchhausen-szindrómában szenvedők olykor rengeteget utaznak, gyakran váltanak orvost, kórházat, és vállalják az időnként komoly fájdalommal járó vizsgálatokat is. (Forrás: József Attila Könyvtár, Dunaújváros)
Ennek ritkább formája az ún. „helyettesítő” Münchhausen-szindróma (Münchausen by proxy), ahol a beteg a szeretteinek (gyakran a szülő – majdnem mindig az anya − a gyermekének) okoz sérüléseket, hogy ezzel felkeltsék az orvosok figyelmét és a körülöttük lévők szimpátiáját. És ezzel már helyben is vagyunk.
„Az anya aggodalmasan néz az orvosra és azt javasolja, végezzenek a lányán nyitott szívműtétet. „Hogy egyszer már végére járjunk a dolgoknak” – mondja. Ez egyébként is a szavajárása, hogy ideje lenne már a végére járni, mi okozza Julie állandóan visszatérő tüneteit. Ugyanakkor arról is mindig biztosítja a kislányt, hogy az égvilágon bármit hajlandó lenne megtenni érte, hiszen az egész életét arra tette fel, hogy neki a legjobb életet biztosítsa, ezért is nem hajlandó belenyugodni, hogy az orvosok nem találják a baj okát.”
Pedig igazából nincs minek a végére járni, hiszen Julie nem beteg. Még nem beteg. És nem ő a beteg. Hanem az anya, aki már-már eszelősen és megállás nélkül sóvárog az után, hogy figyeljenek rá, törődjenek vele, nézzenek fel rá azért a sok áldozatért, amit „beteg” kislányáért meghoz. Egész élete ekörül forog, orvosi könyveket bújik éjszakánként, és lassan akár már a gyógyító orvos szerepében is felléphetne, hiszen annyi mindent tud egyes betegségekről. De nem, ő nem a gyógyulásban, hanem újabb és újabb tünetek kiagyalásában érdekelt és abban, hogy saját gyerekét minél hosszabb időre a beteg szerepébe kényszerítse. Ismeri a gyógyszerek hatását, és mindig más gyerekorvosi rendelőt vesz célba, nehogy gyanús legyen a dolog, nehogy valamelyik orvosban felmerüljön, hogy az anya által a kislánya számára kreált tünetek és betegségek valójában nem is léteznek.
Ne szépítsük: ez súlyos gyermekbántalmazás!
A Münchausen by proxy a gyermek testi és lelki bántalmazásának és kínzásának egy igen alattomos és nehezen tetten érhető formája. Hiszen az anya először is mentálisan veszélyezteti saját gyerekét az állandó betegségtudat fenntartásával, de a kikényszerített vizsgálatok és kezelések sem veszélytelenek korántsem. Ehhez képest igazán „eltörpül”, hogy a vizsgálatok jelentős része éhgyomorra történik. Ha ez csak hébe-hóba szükséges, akkor nem probléma egy-egy kimaradt vacsora vagy ebéd, no de hetente többször is? Különösen egy fejlődő szervezet számára.
Mindenki másként menekül a mérgező anyától
Julie Gregory története viszonylagos happy end, hiszen sikerül kikerülnie az őt beteggé távő anya bűvköréből és képes új életet kezdeni. Az amerikai írónő arra tette fel az életét, hogy a Münchausen by proxy által érintett családoknak – elsősorban a mentálisan beteg anya által áldozattá tett gyerekeknek segítsen.
Nem ilyen optimista ugyanakkor az a történet, melyet a she.hu bevezetőben említett cikke idéz. Gypsy ugyancsak egy helyettesítő Münchausen-szindrómában szenvedő anya, Dee-Dee gyermekeként nőtt fel, millió vizsgálaton és kezelésen átesve, 23 éves korára öregasszonyra emlékeztetően lepusztulva. Mentálisan azonban nem volt beteg, ezért idővel felismerte, hogy anyja mit tett és tesz vele. Létrehozott egy titkos Facebook-profilt és a neten megismerkedett egy aspergeres férfival. Évekig tervezték, hogyan öli meg a férfi Gypsy anyját, mígnem 2015-ben több késszúrással valóban meggyilkolta. Ezután elmenekültek a tett helyszínéről, majd Gypsy kirakott egy posztot az anya-lánya közös Facebook-profiljukra: „Meghalt a ribanc.” Ez a poszt volt az, ami miatt lebuktak, és melynek köszönhetően a rendőrök − IP cím alapján − megtalálták őket.
De talán még így is szerencsésnek mondható, hiszen legalább nem halt bele abba, amit az anyja tett vele kicsi gyerekkorától kezdve. Az ilyen szülők gyerekei sokszor nem ennyire szerencsések, hiszen a statisztikák szerint 20−40 százalékuk belehal valamilyen fertőzésbe, műtétbe vagy gyógyszermellékhatásba.
#münchausen_by_proxy
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
