Döntöttem: nem szoptatom a babámat. Pont.
Elöljáróban – különösen így, egy nappal a szoptatás világnapja után szeretném leszögezni, hogy a tudományos álláspont mit sem változott arra vonatkozóan, hogy a babák számára az ideális táplálékot az anyatej jelenti, ami azon túl, hogy táplál, számtalan egészségi haszonnal is rendelkezik rövid és hosszú távon egyaránt – és nem csak a baba számára.
Ezzel együtt érdekes és tanulságos lehet elolvasni egy anya gondolatait arról, miért volt számára tudatos döntés, hogy nem szoptatja a kisfiát.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„Amikor az első gyermekemet vártam, meglepett, milyen sokan kérdeztek arról, hogy szoptatok-e. Az is megdöbbentett, hogy az emberek milyen erős érzelmekkel viseltetnek ezzel kapcsolatban. De talán a legmeglepőbb az volt, hogy a szoptatás mennyire befolyásolta a mentális egészségemet és az újszülöttemmel való kapcsolatomat – és nem a jó értelemben.
Sok várandós nővel ellentétben én nem éreztem erős vágyat arra, hogy szoptassam a babámat. De arra sem számítottam, hogy annyira utálni fogom, mint amennyire utáltam.
Nem volt orvosi oka annak, hogy nem működött. Nem volt anatómiai akadály, és elég tejem is termelődött. Az első napok tipikus kihívásait leszámítva, az újszülött babám szoptatás- már ami a maga fizikai valóját illeti – elég simán ment. A mentális és érzelmi szempontok viszont tele voltak gyötrelemmel és dühvel. Hamarosan rettegni kezdtem a fiam szoptatásától. Féltem a következő etetésétől, és minden alkalommal, amikor kikapcsoltam a szoptatós melltartót, bosszúsnak éreztem magam és nehezteltem a babámra.
Mindenkire dühös voltam – magamra, amiért nem éreztem úgy, ahogy minden más anya érez a szoptatás iránt, dühös voltam a fiamra, amiért ilyen – számomra – természetellenes és kényelmetlen módon volt rám szüksége, és dühös voltam a világra, amiért azt mondták, hogy a szoptatás a legjobb és egyetlen helyes módja a baba táplálásának.
Három hosszú hét után rájöttem, hogy a szoptatás mennyire ártott nekem, a mentális egészségemnek és az újszülött babámmal való kapcsolatomnak. Feladtam a szoptatást és belevágtam a gyógyulás hosszú folyamatába.
És amikor azt mondom, hogy hosszú, akkor úgy értem, hogy hosszú. Évekig bűntudatot cipeltem magammal, amiért nem szoptattam tovább a fiamat, zavarodottságot, amiért annyira utáltam a szoptatást, és mélységes szégyent, amiért a szoptatás akadályozta a kisbabámmal való kötődést. Csak három évvel később, amikor terhes voltam a második fiammal – három vetélés és többéves meddőség után egy szivárványbabával – tanultam meg elfogadni az anyaságom ezen aspektusát. Talán azért, mert olyan hosszú és fájdalmas folyamat volt a teherbe esés és a várandósság megtartása, hogy utána már könnyebben ki tudtam állni azért, amire valóban szükségem van. Talán azért, mert ez a folyamat megtanított arra, hogyan bízzak az ösztöneimben. Talán egyszerűen csak többet tudtam arról, hogy mit jelent „jó anyának” lenni, és hogyan lehet a legjobban szeretni a gyermekeinket.
Bármi is volt az oka, döntöttem: nem fogom szoptatni a fiamat. Pont.
Ideges voltam, amikor elmondtam a szülész-nőgyógyászomnak, hogy egyáltalán nem fogok szoptatni, de neki szeme sem rebbent. Nem próbált meggyőzni arról, hogy „a mell a legjobb”, és nem is emlékeztetett az összes tényre és adatra, amit már enélkül tudtam.
Miután megszületett a fiam, szinte eszelős rajongással tartottam a karjaimban. Itt vagy, végre itt vagy, gondoltam. És etettem őt a kórházban kiosztott icipici újszülött cumisüvegekkel. Persze nem az én antitestjeimet tartalmazta, de szeretetet igen. Nagyon sok szeretetet.
Valószínűleg lesznek emberek, akik azt fogják gondolni, hogy nem próbálkoztam eléggé, hogy nem törődtem eléggé a babám egészségével, hogy nem voltam „elég jó” anya, de én már fel vagyok vértezve az ilyen véleményekkel szemben. Egyszerűen nem érdekel, mert minden porcikámmal tudom, hogy ez volt a legjobb döntés számomra és a babám számára.
Ezért a döntésért senki nem követelhet tőlem magyarázatot. Egy dolgot tehet: egyszerűen tiszteletben tartja.
A szoptatás sok anya számára millió feszültség forrása. Beszélnek arról a szomorúságról, amit akkor éreztek, amikor elválasztották a babát, vagy a félelmekről amiatt, hogy vajon elég táplálékhoz jut-e a babájuk. Egyes anyukák azon keseregnek, hogy egészségi állapotuk vagy szülési komplikációk miatt nem tudtak szoptatni. De mindezekben a beszélgetésekben ott van az a feltételezés, hogy minden anya szoptatni akar, és ha nem szoptattak, az biztosan azért volt, mert nem tudtak. Mindegyik történet elmesélője kényszert érez arra, hogy megindokolja, miért nem kapott anyatejet a babája.
Örülök, hogy a terhes nők és az újdonsült anyukák rendelkezésére állnak a tájékozott döntéshez szükséges források és a támogatás, amelyre szükségük van ahhoz, hogy kitartsanak a szoptatás mellett, ha így döntenek. De az a feltételezés, hogy minden anya szoptatni akar, veszélyes, és ignorálja azokat az anyákat, akik más utat választanak.
Én nem szoptattam az újszülöttemet, és nem hiszem, hogy „valid” és „elfogadható” magyarázattal kellene szolgálnom miatta.
Nem szoptattam, mert nem volt megfelelő nekem és a babámnak. Egyáltalán nem szoptattam. Nincs szükség magyarázatra vagy indoklásra.
Ha te olyan anya vagy, aki saját döntése alapján szoptatott, örülök neked. Ha olyan anya vagy, aki nem tudott szoptatni, de szeretett volna, megértem a bánatodat. És ha olyan anya vagy, aki azért nem szoptatott, mert nem akart, megértelek. Megértem. Tudom, hogy ez nem azt jelenti, hogy kevésbé szereted a babádat, hanem azt, hogy tudtad, mire van szükséged, tudtad, hogyan kell szeretni a babádat és megtetted ebben az irányban a lépéseket, még ha nehéz is volt.”
Forrás: Motherly
Fotó: Dreamstime
Fordította: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
