Egy kis zongorista emlékére – hogyan beszéljünk az iskolai lövöldözésről?
Eddig, ha iskolai lövöldözésről hallottunk, akkor majdnem biztosak lehettünk abban, hogy a messzi Amerikában történt. Az persze relatív, hogy mi számít közelnek és mi messzinek, de az USA azért elég messzi van ahhoz, hogy abban a hiú ábrándban ringassuk magunkat szülőként, hogy ott az embereknek történelmileg is valami egészen más viszonyuk van a fegyvertartáshoz, és nálunk ilyenek különben sem történhetnek. Egészen eddig a hétig, amikor a szomszédos Szerbiában két nap leforgása alatt két iskolában is eldördültek a fegyverek, a két helyszínen legalább 16 halottat hagyva maguk után.
Szóval itt az ideje, hogy mi is elgondolkodjunk azon, hogyan beszéljünk az iskolai lövöldözésről a gyerekeinkkel. Természetesen azzal az őszinte hittel, hogy ezekre az ismeretekre soha, de soha nem lesz szükségük.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Egy személyes vallomással kezdem: nem szeretem a tehetségkutató műsorokat. Ez alól egyetlen kivételt a köztévé Virtuózok nevű komolyzenei műsora képezi, amit nézve mindig őszinte csodálattal adózom annak, hogy ezek a gyerekek mennyi tehetséggel, elhivatottsággal és munkával – és nem utolsósorban vidámsággal – adóznak a hangszerüknek. A műsor pár éve a V4 ország és Szerbia kis muzsikusaival bővült, köztük a csodálatosan zongorázó Andrija Čikićcsel. Ő volt az egyik, aki életét vesztette a belgrádi Vladislav Ribnikar Általános Iskolában.
Amit a hírekből tudni lehet, egy 13 éves fiú szerda reggel azzal a szándékkal ment be az iskolájába, hogy az előre összeírt „halállistáján” szereplő személyeket – túlnyomó többségében maga korabeli gyereket – megöli. Ehhez egy egész fegyverarzenált vett magához az édesapja fegyvergyűjteményéből. Az iskolába érve előbb az iskolaőrt lőtte le, majd rálőtt a történelemtanárra és az osztályban lévő gyerekekre. A szomorú eredmény: 8 halott és 7 súlyos sérült. A merénylet után önként feladta magát a rendőröknek, azzal az indokkal, hogy ő egy pszichopata, akinek „le kell nyugodnia”. Ő most egy szociális intézményben, szülei letartóztatásban várják a nyomozás eredményét.
De alig hirdették ki a nemzeti gyászt a 8 áldozat – köztük a kis Andrija – emlékére, máris újabb iskolai lövöldözésről érkezett hír: a szerb fővároshoz közeli kisvárosban egy 21 éves fiatalember egy rendőrrel történt szóváltást követően vaktában elkezdett lövöldözni a közeli iskola udvarára, ahol 8 embert megölt, 13-at pedig megsebesített.
Az okokat boncolgatni hiábavaló lenne pusztán a médiahírekre alapozva, de talán mondhatjuk, hogy a szülőknek biztosan van felelősségük a történtekben. Aztán ott van a mentális betegségek problémája már a gyerekek között is, amin nem segít a mentális bajokat övező stigmatizáció, és biztosan nem javított a helyzeten a pandémia sem, amit éppen mostanában hagytunk a hátunk mögött (vagy legalábbis remélhetjük, hogy örökre a hátunk mögött hagytuk). Aztán vannak utalások iskolai bullyingról is, aminek állítólag az egyébként csendes és jó tanuló lövöldöző is áldozata volt: nemrégiben került az iskolába, és nehezen létesített kapcsolatot a többiekkel, kiközösítették, nem álltak szóba vele, nem vonták be a közös programokba.
Persze biztosan nem közömbös Szerbia egészen speciális helyzete sem, ahol az 1990-es éves délszláv háborúja után rengeteg fegyver maradt a civileknél: egy számomra egészen döbbenetes statisztika szerint minden 100 lakosra 39 fegyver jut, a szomszédos Montenegróhoz hasonlóan. Ez messze elmarad az USA-tól, ahol ez a szám 120, de még így is a legmagasabb szám Európában. Összehasonlításként: Magyarországon 100 lakosra kicsit több, mint 10 lőfegyver jut. A becslések szerint több mint 2,7 millió fegyver van a szerb lakosság kezében, azonban egy 2018-as felmérés szerint a fegyverek mindössze 44 százalékát regisztrálták a hatóságoknál – így több mint 1,5 millió fegyvert tartanak maguknál a szerbek engedély nélkül. Ehhez képest a fegyveres erőszak szintje eddig viszonylag alacsony volt nemzetközi felmérések szerint is, köszönhetően az eddig is viszonylag szigorú fegyvertartási törvényeknek – írja a New York Times. 2015 és 2019 között Szerbiában 125 ember halt meg fegyveres támadásban, közülük csak egy áldozat volt 18 év alatti, további öt esetben pedig az elkövető volt 14 és 18 év közötti. Olyan viszont még nem fordult elő, hogy egy 14 év alatti fiatal kövessen el egy ekkora mészárlást.
Szóval nem bocsátkoznék találgatásokba az okokról, nézzünk inkább, hogyan beszéljünk erről a témáról, az iskolai lövöldözésről a gyerekeinkkel.
Hogyan beszéljünk az iskolai lövöldözés problémájáról?
Az iskolai lövöldözések miatti aggodalom lassan általános félelemmé válik nemcsak Amerikában, hanem nálunk is. Amikor valami, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, bizonyos rendszerességgel megtörténik, a rémülethez az a riasztó kérdés is társul: megtörténhet ez az én gyerekemmel is?
A pszichológusok néha a szervezet belső riasztórendszereként írják le a szorongást. Normális körülmények között ez a riasztórendszer csak akkor kapcsol be, amikor valóban fenyegetés van a közelben, de esetenként akkor indokolatlanul is riaszt. Ez a szorongás.
Az iskolai lövöldözésekről mindig kimerítően tudósít a hivatásos és a közösségi média egyaránt. Egész állónap, gyakran napokon keresztül hallhatunk a tragédiáról, újabb és újabb részletek ismertetésével. Ez amellett, hogy felzaklat és frusztrál bennünket, azt is eredményezheti, hogy kevésbé érezzük magunkat biztonságban.
„Annyira szörnyű, ijesztő és fontos, uralja a médiát és ezáltal a gondolkodásunkat is, így a ténylegesnél jóval nagyobb fenyegetésként éljük meg. Minél többet nézzük, annál inkább becsapja az elménket, és meg vagyunk győződve arról, hogy ez velünk is biztosan megtörténhet”
– így magyarázza a helyzetet a pszichológia.
Pedig az iskolai lövöldözések valójában szerencsére nem túl gyakoriak, így bár fenyegetést jelentenek, a személyes érintettséged valószínűsége igen csekély. A témában jártas pszichológusok azt javasolják, hogy ha úgy érzed, hogy a kelleténél nagyobb szorongást keltenek benned a látottak és hallottak, jó első lépés lehet, hogy elszakítod magad minden olyan médiumtól, ami egészségtelen irányba tereli a figyelmedet.
Mivel a szorongás arra hivatott, hogy felkészítsen minket a cselekvésre, van értelme, hogy az aggodalmaidat ilyenkor valami proaktív dologba csatornázd, ami felett van uralmad. Például felmérheted, hogy egy ilyen helyzetben mire lehet szükség az iskolában, és szülői csoportot alakítva megszervezhetitek, mi ilyenkor a teendő. Sokszor már ez enyhíti a szülői aggódást.
Egy amerikai középiskola középiskola diákjai például az iskolájukban történt tragikus lövöldözés után elkezdtek lobbizni a törvényhozóknál, és arra ösztönözték diáktársaikat szerte az országban, hogy gondolkodjanak el azon, hogyan tudnák hallatni a saját hangjukat.
Beszélj a gyerekekkel!
A szülők néha félnek szóba hozni az iskolai lövöldözések témáját a gyerekeiknek, mert nem akarják megijeszteni őket. A gyerekek azonban általában nem a szülőktől hallanak először arról, hogy történnek iskolai lövöldözések, ezért az erről folytatott beszélgetés inkább enyhíti a szorongásukat. A potenciálisan ijesztő témák kínos elkerülése még rémisztőbbé teheti azokat a gyermekek számára.
Ezek a beszélgetések lehetőséget adnak arra, hogy megválaszold az esetlegesen felmerülő kérdéseket és megnyugtasd a gyerekeket. Bár nem ígérheted meg nekik, hogy az ő iskolájukban soha nem lesz lövöldözés, de azt elmondhatod, hogy az iskolai lövöldözések valójában nagyon ritkák. Ha nem tudod, mit mondj, kérd meg a gyerekeket, hogy kérdezzenek! Aki ismeri a saját gyerekét, az nagyjából be tudja lőni, mennyire menjen bele a részletekbe. Érthetően, világosan, egyértelműen fogalmazz, eufemizmusok és olyan homályos utalások nélkül, melyek csak feleslegesen megmozgathatnák a kisgyermeki fantáziát.
A beszélgetés jó alkalom fontos üzenetek megosztására is. A pszichológus szerint ez például fontos üzenet lehet:
„Ha egy osztálytársadnak nehézségei vannak, nem tétlenkedünk. Nem pletykálunk róluk. Elmondjuk egy felnőttnek, hogy segítséget kaphassanak.”
Vagy arra az esetre, ha a kamaszgyereknek egy társa valami ijesztőt mond vagy ír, ugyanez a tanács érvényes: szólj egy felnőttnek!
Ezen kívül hasznosak lehetnek a gyakorlatok is, hogy mindenki magabiztosan tudja, hogy egy ilyen helyzetben mit kell tennie. Ez biztonságérzetet is ad: „Készen fogunk állni, ha ez nálunk is megtörténik. Ezt fogjuk tenni, hogy biztonságban legyünk.”
Forrás: Child Mind Institute
Fotó: Freepik
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
