Egyszer talán meg tud bocsátani az anyjának. Egyszer. Majd. Talán…
Csak áll és nézi az anyját. A kilencven év alatt apróra töppedt alakját, ahogyan szinte toporzékolva, dühös könnyekkel tiszteletet követel magának. Azt tiszteld bennem, hogy egyetemi adjunktus voltam! – kiabálja. Igen, a tisztelet. A szeretet soha, semmikor, semmilyen összefüggésben nem kerül köztük szóba.
Pedig az anyja talán – az önzés és a saját lánya iránt érzett állandó és mardosó féltékenység és rivalizálás mélyén – valahol szereti is a lányát. De ez annyira relatív, ezért soha nem is értette, miért lenne elég, hogy – a szokásos fordulattal élve – valaki „a maga módján” biztosan szereti a másikat. Az ő szemében a „maga módján” szeretés az önzés egyik formája, annak odalökése a másik elé, hogy ezt tudom és akarom adni, eszed, nem eszed, nem kapsz mást.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Elgondolkodik, honnan is jutottak idáig megint, alig két perccel azután, hogy belépett az anyja ajtaján. Pedig felfelé a liftben mindig megfogadja, hogy türelmes és megértő lesz annak ellenére, hogy ezt az anyja egyre inkább megnehezíti, sőt lassan lehetetlenné teszi számára. Ja igen, onnan, hogy az anyja nem volt jó anya. Valahogy mindig ide lyukadnak ki. Mert még mindig fáj, hogy neki soha nem volt még csak „elég jó” anyja sem, soha nem volt ott, amikor szüksége lett volna rá. Még mindig fáj, pedig már neki is lassan felnőnek a gyerekei. Sőt azóta talán még jobban fáj.
Visszaemlékszik a sötét estékre, amikor a hatvanas években a régi egyszintes bérházra húzott két emeletet benépesítő fiatal kisgyerekes szülők a munkából hazaérkezve egymás után szólították be a gyerekeket, mert elkészült a vacsora. Mindig elképzelte, hogy ilyenkor nemcsak az udvarra lopakodó finom illatok forrása fogy el az asztalról, hanem talán megbeszélik egymással, kivel mi történt aznap. Vagy mindegy is, de együtt vannak, és valamifajta teljesen banális, hétköznapi formában testet ölt, hogy a pénzkereséssel töltött kötelező idő után a prioritás hirtelen megfordul, és holnap reggelig a család, csakis a gyerekek a fontosak. Összeszámolni is képtelenség, hányszor vágyott arra, hogy neki is olyan hétköznapi szülei legyenek, mint az anyja által saját valós vagy vélt karrierje erkölcsi magaslatáról mélységesen lenézett postai tisztviselő a másodikról, aki munka után hazasietett és a másnapi műszakkezdésig csak a családja létezett számára. Paradox mód pont őt képzelte el anyaként magának, aki egyébiránt mindig azzal fenyegetőzött a késő este még az udvaron egyedül bóklászó gyerekeket látva, hogy feljelenti a szüleiket a gyermekvédelemnél, és akkor őket majd jól elviszik állami gondozásba. Ami mai szemmel nézve biztosan csak üres fenyegetőzés volt, soha nem merte volna megtenni az az asszony, de ott és akkor hatalmas szorongást keltett benne. De kivel oszthatta volna meg a félelmeit? Anyjával vagy apjával, akik számára a munka és a karrier mindig fontosabb volt, mint a gyerekei? Sőt, egyedül az volt a fontos nekik. Apjának ezen kívül egy másik nő is, már kezdettől fogva, de ez egy másik történet, és mai fejjel már nem is tudja száz százalékig kizárólag az apját felelőssé tenni érte.
Mert felnőtt szemmel már világosan látja, hogy két olyan ember kötötte össze az életét, akiknek egyenként és pláne együtt soha, de soha nem lett volna szabad gyerekeket vállalniuk, rögtön kettőt meg pláne nem. Mégis megtették, talán annak a hagyományos elvárásnak engedve, miszerint iskola-munkahely-családalapítás, ez az élet rendje. Amiből aztán a munka és a karrier lett az életük, a családdal és a gyerekekkel járó feladatok mindig is terhükre voltak – és számára érthetetlen módon egyáltalán nem hiányoztak nekik az ebből fakadó örömök sem. Szerencséjük is volt, mert a két gyerek – talán kényszerűségből – hamar rájött, hogy az jut, amit a maguk erejéből, ambíciójából elérnek. Önállóak voltak, jól tanultak, igyekeztek megtalálni az életben a szépet és jót a számukra láthatatlan és elérhetetlen anya és apa nélkül is. Az anyja szívesen kérkedett is ezzel, noha semmi része nem volt a szép eredményekben, mégis lépten-nyomon mondogatta, hogy neki két kitűnő tanuló gyereke van. Így mondta mindig: két kitűnő tanuló gyerekem van. Soha nem úgy, hogy két klassz gyerekem van, büszke vagyok rájuk, hiszen azért hoznak haza minden évben kitűnő bizonyítványt, mert okosak és szorgalmasak.
Hallgatja most az anyja könnyes-dühös kiabálását és azon töpreng, hogy vajon értené-e egyáltalán, hogy miről beszél, ha most megpróbálná neki elmagyarázni a kettő közötti fényévnyi különbséget. De tudja a választ a kérdésére.
Talán nem meglepő, de nem volt felhőtlen a szülei kapcsolata. Ahogy emlékszik, tettlegességre soha nem került sor, de a hangos szóváltások mindennaposak voltak. Zengett tőlük ház, a ház lakói pedig egyáltalán nem voltak annyira tapintatosak, hogy az ajtajuk mögé húzódva úgy tegyenek, mintha semmit nem hallanának. Éppen ellenkezőleg, inkább kiálltak a körfolyosóra és kaján kárörömmel hallgatták a „műsort”, hogy a „doktoréknál” megint áll a bál. Ő pedig megszégyenülten húzódott a sarokba vagy temetkezett bele az éppen olvasott könyvbe, magában azt mondogatva: legalább csendben csinálnák, legalább csendben csinálnák, legalább csendben csinálnák… Eszükbe jutott-e valaha a szüleinek, hogy azok a szavak nemcsak egymáson ütöttek? Észrevették-e valaha, mennyire megalázzák a saját gyerekeiket is azzal, ahogyan egymással ordítoznak ordenáré módon? Valószínűleg soha. De ő azóta sem bírja elviselni, amikor egy vita emelt hangú szóváltásba kezd átmenni, egy piros lámpa azonnal készenléti üzemmódba vált az agyában: jaj, csak ne legyen belőle ordítozás! Pedig azóta már soha nem lesz belőle ordítozás, és mégis.
Amikor huszonévesen férjhez ment, pontosan tudta, hogy hogyan NEM akarja majd csinálni. Igazából már gyerekként tudta, mondta is párszor, hogy ha nekem gyerekeim lesznek, én másmilyen anya leszek. Az anyja ilyenkor mindannyiszor gúnyosan csak annyit válaszolt: na, majd meglátjuk, szeretném én azt látni!
De tartotta a szavát. Soha nem áltatta magát azzal, hogy tökéletes anya, nyilván voltak melléfogásai is szép számmal, amiről talán a lányai tudnának mesélni. De igyekezett elég jó anya lenni, tudott bocsánatot kérni és változtatni, és voltak helyzetek, melyeket szinte már-már kínos odafigyeléssel került.
Így például az óvodában soha nem az ő gyerekei voltak az utolsók, hiszen pontosan emlékezett arra, milyen a tornapadon ülve egyedül várakozni, miközben az óvónők lázasan telefonálnak, melyik szülőt sikerül elérni, hogy zárás után végre méltóztassanak a gyerekeikért jönni. Nem kellek? Elfeledkeztek rólam? Felesleges vagyok? Már nem szeretnek? És persze arra is emlékezett, hogy az anyja és az apja ilyenkor hogyan mutogattak ujjal egymásra, kölcsönösen egymást vádolva azzal, kinek a dolga lett volna elhozni a gyerekeket az óvodából. Mint egy tragikomikus családi komédia a filmvászonról.
Mindig csomagolt tízórait az iskolatáskákba, még akkor is, ha tudta, hogy kisebbikje táskájából sokszor érintetlenül kerül elő esténként a szendvics és a gondosan egyforma cikkekre vágott alma, hiszen pontosan emlékezett arra, milyen korgó gyomorral lesni mások tízóraiját. Volt egy barátnője, az édesapja egyedül nevelte, mert a kislány anyukája korán meghalt. Amikor megtudta, hogy a kislánya mindig elfelezi a tízóraiját vele, onnantól mindig két adag tízórait pakolt reggelente a táskába, mindig hajszálra egyformát. Sokszor egyszerű bundás kenyér lapult a zacskóban, de ő tudta, hogy ehhez az apukának a szokásosnál korábban kellett kelnie, tojást keverni, kenyeret szelni, olajat melegíteni, aztán várni, hogy a tűzforró szelet csomagolható hőmérsékletűre hűljön. Még ma is meghatódik ezen a tapintatos törődésen, egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy neki az anyja soha nem csomagol tízórait, de mindig ott volt a barátnője színes iskolatáskájában a két egyforma csomag, nagy gonddal és szeretettel készítve.
Amikor ő is anya lett, egyetlen anyák napját sem mulasztott volna el az óvodában, aztán az iskolában. Jól emlékszik, amikor egy délutáni műszakot sehogyan sem sikerül elcserélnie, és lehetetlen küldetésnek számított, hogy az este hétig tartó műszakból ötre az óvodában legyen. De miután elmondta a kollégáinak, hogy ez neki mindennél fontosabb, és az egyszerűen nem fordulhat elő, hogy az ő lányai csak állnak és nincs kinek átadniuk a kezükben lévő virágot és apró ajándékot, aznap mindenki egy emberként küzdött, hajtott, hogy hamarább végezzenek, telefonáltak, terveztek és újraterveztek, dolgoztak pillanatnyi szünet nélkül, mint a gép. Ő pedig pontban ötkor ott állt az óvodában és könnyes-meghatódósan nézte az anyák napi műsort. Azért a műszakért pedig örökre hálás a kollégáinak.
Az anyja az unokáival ugyanúgy nem nagyon tudott mit kezdeni, mint annak idején a lányaival. Se az ő két kislányával, se a nővérei fiaival. Egyszer arra kérte a lányát, fotózza le a babakocsival, akkortájt született a nagyobbik kislány. Magát pózba vágva, arcán erőltetett mosollyal várta a fényképezőgép kattanását, amikor a lánya figyelmeztette, hogy a babából így semmi sem fog látszani a képen. Nem baj – válaszolta erre. Ő azóta is őrzi ezt a képet, fájdalmas jelképeként annak, hogy az anyja nagymamaként ugyanúgy megbukott, mint anyaként.
Aztán az anyja a közelükbe költözött, ő pedig sokáig azt remélte, hogy valamit még helyre lehet hozni a kettejük kapcsolatában. Felnőttként, most már az anyja számára oly kényelmetlen anyai kötelezettségek nélkül, felszabadultan. Akár mint két barátnő, hiszen mindig irigykedve hallgatta-olvasta, amikor valaki azt mondta, hogy az anyukája a legjobb barátnője. Sokáig várta ezt a pillanatot, de csak nagy sokára jött rá, hogy ehhez előbb a múlttal és a hibákkal való szembenézésre lett volna szükség. Annak kimondására, hogy igen, hibáztam, ma már biztosan másként csinálnám. Talán még az is elhangozhatott volna, hogy ne haragudj. Soha nem jött el ez a pillanat. Az anyja soha nem adott neki alkalmat a megbocsátásra és feloldozásra.
Az anyja legfeljebb rövid sztorikat tudott felidézni az ő gyerekkorukból, de egyébként ugyanígy az unokái életéből is. Mindig ugyanazokat, és egy kezén meg tudta számolni, hányat. Egyik gyakran és élvezettel mesélt története volt, hogy amikor már óvodásként, majd iskolásként is idős néniket fogadott fel pénzért gyermekfelvigyázónak, hogy őt semmi ne zavarja meg a karrierépítésben és az önmagának és családjának való folyamatos bizonyításban, ő hatévesen ezt találta neki mondani: Milyen anya vagy te, hogy egy idegen nénire bízol bennünket? Később az anyja sokszor és szívesen, nevetve mesélte a sztorit, nyilvánvalóan fel sem fogva, hogy ebben az egyetlen kérdésben mennyi fájdalom és szorongás sűrűsödött össze akkor a kicsi lánya lelkében.
És hogy soha nem is fog eljönni az önmagával szembesülés pillanata az anyjánál, arra azon a pár évvel ezelőtti karácsonyon vált véglegessé. A karácsony náluk mindig nagyon szép volt, ő mindig azt mondogatta, hogy semmilyen ajándékot nem kér senkitől, csak a fa a plafonig érjen. Mert emlékezett a kezdetben kötelességből megvett, de az évek során egyre kisebbé zsugorodó fenyőfákra, ami a végén már csak pár fenyőgally volt a vázában, jobb években néhány kósza ezüstszállal feldíszítve. Nem, nem pénzkérdés volt, hanem praktikus szempontok, mert az anyja mindig azt mondogatta, hogy nem akar még tavasszal is tűleveleket porszívózni a lakásban. Az anyja egyébként sem „gondolta túl” a karácsonyokat. Essünk át rajta – volt a szavajárása. Igyekezett is minél kevesebb macerával „átesni” az év legszebb ünnepén, a szenteste délutánja még a kötelezően elvégzendő, ám minden tervszerűséget nélkülöző karácsonyi nagytakarítás idegesen kapkodós „utózöngéivel”, többnyire függönyvasalással és a függönyök visszaakasztásával telt. Hogy aztán az anyja gyorsan felmelegítsen pár doboz töltött káposzta konzervet, amolyan ünnepi vacsoraként. Amikor ezt már felnőttként felemlegette neki, az anyja nem is értette, mi is a probléma. De hát a konzerv finomabb volt, mint amit én tudok csinálni, nem? – védekezett. Ezzel pedig képtelenség lett volna vitatkozni, még ha ez tipikusan azt jelentette, hogy nem is akarja érteni és direkt elbeszél mellette.
Aztán most, sok évvel később ott állt a karácsonyfa alatt az anyja ajándékával. Megint korábban érkezett, mint megbeszélték. Noha mindig megállapodnak, hogy a délutáni utolsó busszal érkezzen, mert a karácsonyi készülődést befejezve neki is szüksége van arra az egy-másfél órára, hogy szusszanjon egyet és saját magát is rendbe szedje a szentestére, az anyja kivétel nélkül minden évben elrabolja tőle ezt a rövidke lazulós, ráhangolódós időt azzal, hogy rendre a megbeszéltnél korábban állít be. Már nem is szól miatta, tudja, hogy úgyis hiába, az anyja nem is érti, miért baj az, hogy nem akar problémát okozni nekik azzal, ha esetleg az utolsó buszjárat kimaradna. Bár még soha, egyetlen évben sem maradt ki. Nézi a két vaskos spirálos kötetet, amin hónapokig dolgozott az anyja, kézírással megírta az élete történetét, pedig már akkor, jóval nyolcvan felett is biztonsággal kezelte a laptopján szövegszerkesztőt. Hiszen mindig is büszke volt, hogy élemedett kora ellenére még milyen friss testileg és szellemileg is, sőt már szinte minden ismerősét és rokonát túlélte. Igen, erre idős korára nagyon büszke volt az anyja, mintha a halál az emberek érdemei szerint érkezne korábban vagy későbben, őt pedig élete alapján érdemesnek találta a sors a hosszú életre. Mohón olvasott bele az anyja visszaemlékezéseibe, kíváncsi volt, az anyja miként élte meg azokat a régi időket, az ő gyerekkorát. Csalódottan látja, hogy a vaskos kötetben ő és a testvére mindössze két oldalt „ért” az anyja emlékei között onnantól kezdve, hogy megszülettek, egészen odáig, hogy férjhez menve elköltöztek otthonról. A munkájáról és a munkatársairól viszont hosszasan és kimerítően írt, részletesen taglalva, miként akadályozták csalárd módon, puszta irigységből és szakmai féltékenységből az előrejutásban. Versidézetekből is bőven volt az összespirálozott lapokon, az anyja mindig is szeretett tetszelegni abban, mennyire művelt és széles látókörű. Pedig igazából egyik sem volt, talán életében nem olvasott el egyetlen regényt sem, a „hosszú szószok” untatják, mondta egyszer. Néhanapján egy-egy vers, ez jelentette számára az „irodalomszeretetet”.
És ami ennél is jobban megdöbbentette, de még inkább elszomorította, hogy a visszaemlékezésből egy tökéletes nő alakja rajzolódott ki, aki a családban és a munkában is maximálisan helyt állt, hiszen példaképe a nagymamája volt, aki a legnehezebb időkben is összetartotta a családot. Szelektív emlékezet? Hamis önkép? Önfényezés? Tudatos meghamisítása a valóságnak? Mindegy is most már… A többire már nem is volt kíváncsi, de annyi azért eszébe jutott, hogy az általa nagyon szeretett, az anyja által viszont mindig is mélységesen lenézett anyai nagyszülei vajon ugyanúgy emlékeznének-e mindenre, ahogyan az a lapokon áll. Azok az emberek, akik bár nem voltak iskolázottak vagy gazdagok, ám az unokáikat szeretni nagyon tudták. De már ez is mindegy most már, ők régen halottak, soha nem fogják megcáfolni anyja torz emléktöredékeit…
Hát ő most mesélhetne, hogy az anyjának mennyire nem sikerült összetartani a családot, ami aztán idővel – mondhatni, törvényszerűen – atomjaira is hullott, és mennyire megbukott anyaként, majd nagymamaként is. De erre most, a plafonig érő karácsonyfa előtt nem akart gondolni. Inkább hallgatta a saját gyerekeit, akik amíg kisebbek voltak, mindig kis műsorral készültek a szentestére, énekeltek, verset mondtak. Náluk mindig szépek, meghittek voltak a karácsonyok, mintegy késői ajándékként saját magának, kárpótlás a gyerekkori semmilyen karácsonyokért. Bár a szentestét szívesebben töltötték volna négyesben, mindig meghívták a két nagymamát is, mert meg akarták kímélni őket az egyedül töltött szenteste kínzó magányától. Nem kis vállalás és áldozat volt ez tőlük, hiszen a két nagymama folyvást rivalizált egymással, röpködtek az álszent mosolyok mögé bújtatott kölcsönös beszólások, és sokszor szinte szikrázott közöttük levegő, de legtöbbször megúszták a szentestét anélkül, hogy a két idős asszony komolyabban összeszólalkozott volna. Ennek az ára viszont az volt, hogy az ő agyában minden szenteste szünet nélkül ott égett az a bizonyos piros lámpa…
Az ünnepi vacsora után bekuporodott a fotelba, kezében anyja írásával. „Emlékszem gyerekkorom karácsonyaira. A mi famíliánkban az volt a szokás, hogy együtt énekeltünk a fa alatt. Ez most a lányomnál nincs, mindig azt mondja, hagyjuk inkább a magnetofonfelvételekre a zenét. Pedig nem a plafonig érő karácsonyfa adja a karácsony hangulatát és értékét, a mi famíliánkban ezt néhány fenyőág is megtette” – folytak össze a sorok a szeme előtt.
Igen, a mi famíliánk, ez ismerős, ezt mondogatja az anyja mindig. Mert van a mi famíliánk meg a tiétek. Az előbbi az igazi, az utóbbi, a lányoméké meg csak olyan… izé… üres karácsonyokat tud összehozni, meg különben is…
Ott érezte először, hogy ez az anya-lánya kapcsolat örökre menthetetlen, mert hiányzik belőle a hibákkal való szembenézés képessége és leginkább akarata, ehelyett ott van az „én mindent jól csináltam, nem hibáztam, tökéletes vagyok, de ha valami nem úgy alakult, ahogy kellett volna, abban mindig valaki más a hibás” megingathatatlan meggyőződése. Pedig felnőtt fejjel már azt is meg tudja érteni, hogy a szegény és tanulatlan parasztcsaládból szakérettségivel az egyetemi diplomáig jutó fiatal nő számára mekkora sikerélmény volt az egyetemi kutatóintézeti állás. El tudja fogadni, hogy van az a helyzet, és talán mentséget is lehet találni rá, amikor a karrier, de még inkább a bizonyítás vágya minden elé tolakszik. De akkor el kell ismerni, hogy igen, ezt valami más viszont ugyanakkor végzetesen megsínylette, az anyaság és a gyerekek valahol hátul kullogtak a fontossági sorban. Tudni kell belátni és bocsánatot kérni. De ez a mindenhol helytálló, tökéletes anya hamis képe, áhhhh…
Csak áll és nézi az anyját. A kilencven év alatt apróra töppedt alakját, ahogyan szinte toporzékolva, dühös könnyekkel tiszteletet követel magának. Azt tiszteld bennem, hogy egyetemi adjunktus voltam! Hát még mindig nem érted? Pont az tartod életed legnagyobb és legfontosabb eredményének, ami mindig is közénk állt? Ami mindig fájt gyerekként?
Csak reméli, hogy egyszer majd meg tud neki bocsátani. Egyszer. Majd. Talán. De még nem most.
Fotó: Dreamstime
