Anyás-Apás · 2022.12.10 20:13 · 9 perc

El akarták rabolni a húgom, és az elkövetők mindent tudtak róla

Amióta az internet létezik, azóta vita a szülők körében, mennyit illik, mennyit szükséges, de leginkább mennyit biztonságos megosztani a gyerekünkről a közösségi oldalakon vagy a világháló egyéb „bugyraiban” – megjegyezve, hogy ez nemcsak a gyerekekre, hanem ránk, felnőttekre is vonatkozik. De a gyerekek mégis védtelenebbek, sérülékenyebbek – és egyáltalán nem utolsósorban kiszolgáltatottabbak, hiszen sokszor még akkor sincsen beleszólásuk, mit és hogyan osztanak meg róluk szüleik a neten.

A helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy a világhálón már se szeri, se száma azoknak a szülőknek, akik családi életüket közszemlére téve amolyan „áruként”, pénzkereseti forrásként tekintenek gyerekeikre. Ők az úgynevezett „családi vloggerek”, akik saját kameráik előtt élik életüket – és sajnos kényszerítik erre saját gyerekeiket. Hogy ez mennyire pusztító lehet, erről írt egy érintett: milyen is családi vloggerek gyerekeként felnőni?

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

Történetét a Redditen osztotta meg „Családi vloggerek neveltek fel, és ez tönkretette az életemet” címmel.

Ezt írta Throwawaylisteners:

„17 éves lány vagyok. Olyan szülők neveltek fel, akik családi vlogokat készítettek. Körülbelül 7 éves koromban kezdtek vlogolni, és 14 voltam, amikor abbahagyták. Elejét szeretném venni a találgatásoknak, ezért nem akarok róluk több részletet elárulni, nehogy felismerhetőek legyenek. Legyen elég annyi, hogy a csatornának több mint 500 ezer feliratkozója volt. A szüleimet végül csak az tudta rábírni, hogy felhagyjanak a családi életünk közszemlére tételével, amikor a csatorna miatt mentális egészségügyi válság alakult ki a családomban (erről persze soha nem beszéltek a követőiknek). Ha te is az ő cipőjükben jársz, vagy gondolkozol azon, hogy felcsapsz családi vloggernek, olvasd el a történetemet és fontold meg alaposan, tényleg ezt akarod-e. Szeretném, ha beleképzelnéd magadat a gyereked helyzetébe is, ezért akartam ezt egy jó ideje már megosztani, de nem tudtam, hogyan.

Amikor a szüleim elkezdték ezt a vlogolást, egy ideig imádtam, mert szerettem a figyelem középpontjában lenni, amíg a kamera be volt kapcsolva, és szerettem több játékot kapni. Akkor kezdtem nagyon nem szeretni ezt az egészet, amikor rájöttem, hogy csak akkor figyelnek rám a szüleim, amikor a kamera be van kapcsolva, és csak akkor kapok játékokat és más ajándékokat, amikor úgy teljesítek, ahogyan azt elvárják.

Felsorolok néhány dolgot, ami történt, és hogyan hatott ránk.

A testvéreim és én is annyira paranoiásak voltunk, hogy kamerák figyeltek bennünket, hogy az egyetlen hely, ahol kényelmesen átöltözhettünk, a fürdőszobában volt, ahol arra az időre lekapcsoltuk a villanyt.

Nem tudtam beszélni anyukámmal semmiről, még akkor sem, amikor pszichés problémáim kezdtek jelentkezni, mert túlságosan féltem, hogy megosztja az interneten. Hiába is kértem volna, hogy ne tegye, ez sem tartotta volna vissza. Most már alig van kapcsolatom az anyámmal.

Anyám már azon gondolkodott, hogy átírat bennünket magántanulónak, hogy több ideje legyen napközben tartalmat készíteni.

A legjobb barátnőm anyukája eltiltotta tőlem a lányát, amikor megtudta, hogy az anyukám folyton engedély nélkül filmezi őt is. Anyukámat nem érdekelte, hogy ez mennyire feldúlta a lelkemet.

Nem volt egyetlen privát pillanatom sem. Anyukám bekapcsolt kamerával ébresztett és gyakran filmezett egészen addig, amíg el nem aludtunk. Például lefilmezett minket a fürdőben, és bár megpróbálta levenni az internetről, máig letölthető, hiszen rajta kívül mindenki tudta, hogy ami egyszer felkerült a netre, az örökre ott is marad.

Megosztotta, amikor megjött a menstruációm, pedig külön szóltam neki, hogy nem akarom.

Egyszer egy idegen megpróbálta elcsalni a húgomat. Nem volt nehéz dolga, hiszen tudta a teljes nevét, címét, iskoláját és minden részletet róla. A húgomban fel sem merült, hogy idegen, mert szinte mindent tudott róla.”

Nagyon sokan reagáltak a posztra, alig egy hónap alatt több mint 1300 komment gyűlt össze alatta. Egy kommentelő azt mesélte, hogy nézett egy videót a TikTokon, amiben egy anya arról beszélt, hogy miért nem fogja többé posztolni a kisgyerekét a platformon. A kommentelő megnézte, hogy hányan mentették el a nő korábbi videóit és megdöbbent: az egyik videót, amin az anya kisgyerekével szerepelt a medencénél, több százezren (!!!) mentették el, és a videót elmentők többségének profilja teljesen üres volt, tartalom, érdemi adatok és profilkép nélkül. Ezen felbuzdulva megnézte a többi népszerű gyerekvideót, és azokat is mind több ezerszer mentették el.

„Kibaszottul hátborzongató!”

– kommentálta a felfedezését.

Az eredeti poszt írója a kommentek között további adatokat is megosztott a családi vlogokat készítő szüleiről:

„A szüleim még mindig barátok egy csomó családi vlogot készítő szülővel, akikkel a YouTube-on keresztül ismerkedtek meg. Ők azt gondolják és hirdetik magukról, hogy a lehető legtudatosabban osztanak meg infókat a gyerekeikről. Mégis a mai napig naponta bekapcsolják a kamerájukat, noha végignézték, min ment keresztül a családom.”

Egy másik kommentelő arról írt, hogy a családi vlogok egykori lelkes követőjeként mikor jött számára a kiábrándulás ebből a világból:

„Ma már nem követek ilyen családi vloggereket. Mindig is szerettem őket, de kezdtem nagyon undorítónak érezni, amikor a szülők olyan dolgokat mondanak a kisgyermekeiknek, hogy „integess a barátaidnak!”, amikor a gyerekek éppen valami mással vannak elfoglalva. Kíváncsi vagyok, mikor és hogyan kezdenek a gyerekek rájönni, hogy a „barátok” valójában arc és név nélküli vadidegenek. Borzasztó felismerés lehet, amikor már nagyobbak, és egyszer csak bekattan nekik ez a tény.”

A következő kommentelő szülei nem készítettek ugyan családi vlogokat, de egy lelkész gyerekeként sok rokonságot lát a saját sorsa és a családi vloggerek gyerekeinek élete között:

„Én is lelkészgyerek vagyok, úgyhogy átérzem a helyzetet. Nem olyan szinten, mint nálad, de mindenképpen traumatizáló. Még mindig fáj. Múlt héten szóba került a nevem egy olyan állásra, amire már a középiskola óta vágytam. El akartam mondani a szüleimnek, mert már az is óriási dolog, hogy a nevem szóba került – de ha elmondom nekik, biztos lehetek benne, hogy a jövő vasárnapi prédikációban is benne lesz. Ez ronthatná az esélyeimet, hogy megkapjam az állást, és kínos lenne, ha úgy döntenék, hogy nem pályázom meg. El sem tudom mondani, hányszor mondta apám, hogy „a fiam nem akarja, hogy ezt megosszam, de…”. Aztán még csak ki sem adhattam nyíltan a dühömet és csalódottságomat amiatt, hogy visszaélt a bizalmammal.”

Az egyik hozzászóló arra hívta fel a figyelmet, hogy sokszor talán még a szülőknek sincs fogalmul arról – és talán nem is érdekli őket –, hogy a videóikat nem (csak) azok nézik, akikről ők feltételezik:

„Szerintem az emberek alapból azt gondolják, hogy a családi csatornáknak fiatalabb közönsége van, de vannak beteg emberek.”

Végül valaki arról írt, hogy a megélhetési vloggerek nagy nyomást éreznek arra, hogy hetente akár 2-3 videót is feltöltsenek a csatornájukra, így a tartalomgyártás kényszerében olyan momentumokat is megmutatnak a nyilvánosságnak, amit egyébként nem feltétlenül tennének. Hiszen sok az a szülő, aki ebből akar megélni, tehát elég nagy a verseny a piacon.

„Ez rengeteg idő, tervezés, a gyerekek bevonása, a családi élet minden aspektusának megmutatása. Sokan mocskos iparágnak tekintik a gyerekszínészetet, de ezek a családi vlogok sem sokban különböznek ettől. Sőt még talán rosszabbak is, mert ez otthon történik, pihenőidő nélkül. Ezeket a gyerekeket senki és semmi nem védi meg.”

Forrás: Reddit

Fotó: Dreamstime

Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!