Eltűnt a lányom, még elgyászolni sem tudom
Bár tapasztalataim szerint elég sok bizonytalanság van a Halloween–Mindenszentek–halottak napja ügyben, halottak napja Bermuda-háromszögben, halottak napja ma, azaz november 2-án ban (Halloween október 31., Mindenszentek november 1.). Ilyenkor mindenki az elvesztett szeretteire emlékezik. De vannak, akiknek még gyász kegyelme sem adatott meg. Ők azok, akiknek valamelyik szerettük úgy tűnt el az életükből, akár már hosszú évekkel ezelőtt, hogy semmit sem tudnak róla. Ők azt mondják, hogy a bizonytalanságom kívül az a legnehezebb, hogy még csak el sem tudják gyászolni azt, aki valamilyen oknál fogva már nincs velük.
Több ilyen történet van Magyarországról is, én most azonban egy holland diáklány, Sophia történetét hoztam el, akinek 8 évvel ezelőtt veszett nyoma Ugandában. Talán nem véletlen, hogy az édesanyja, Marije éppen röviddel Mindenszentek és halottak napja előtt szólalt meg ismét a médiában. Azt mondja, hogy csak nem egy évtizeddel a lánya eltűnése után sem adja fel a reményt, hogy egy megtalálja a lányát. Élve vagy halva.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Marije Slijkerman eddig 18 alkalommal utazott Hollandiából Ugandába a 2015-ben eltűnt lánya keresésére. Sophia Isabella Federika, aki a kampalai Rubaga kórházban dolgozott önkéntesként, 2015. október 28-án tűnt el a Murchison Falls Nemzeti Parkban található Diákoktatási Központból.
Sophia intelligens lány volt, aki 8 hetes szakmai gyakorlatra utazott Ugandába. Azt tervezte, hogy a gyakorlat a letöltése után még egy ideig marad, hogy beutazza és megismerje az országot. Azon a bizonyos végzetes szerdán jelentkezett be két társával együtt a Diákoktatási Központba. Állítólag kiment a szobából, hogy a központ területén lévő latrinához menjen, de onnan már soha nem tért vissza, nyomtalanul eltűnt. Az ugandai biztonságiak, az Ugandai Vadvédelmi Hatóság (UWA) vadőrei, a holland rendőrség és a családja megkezdte a keresését, de Sophia azóta sem került elő. Egy nappal az eltűnése után a holmiját azonban megtalálták a parkot átszelő folyó közelében. Könnyű nyári nadrágja a park melletti bozótosban volt, fehérneműje egy fán lógott, szemüvege, táskája és csizmája a fűben hevert szétszóródva. Édesanyja a mai napig úgy véli, hogy ezek elegendő kiindulópontot adhattak volna a nyomozáshoz, de szerinte az ugandai hatóságok nem tettek meg mindent lánya megtalálása érdekében. Marije az eltelt idő és a rengeteg bizonytalanság ellenére sem adja fel, mert mindenképpen szeretne valamifajta lezárást. A lánya eltűnése után 5 évvel azt nyilatkozta egy médiumnak, hogy az évek sem voltak elegendőek arra, hogy felébredjen a lánya eltűnése óta érzett sokkos zsibbadásból, és a mai napig nem tudja elhinni a történteket. Határozottan úgy érzi azonban, hogy a lánya egy nap fel fog bukkanni. Az eltűnése óta azonban már semmi sem ugyanaz az életükben, mint korábban.
Nem tudni, hol van Sophia, vagy akár azt, hogy él-e és ha igen, hogy megy a sora, hogyan bánnak vele Ez a legnehezebb dolog, amivel az édesanyának meg kellett küzdenie. Tudja, hogy ezzel az érzéssel nincs egyedül, hiszen sok más embernek is vannak eltűnt rokonai vagy barátai, akik úgy érzik, hogy az életük értelmetlenné vált, és a történtek óta egy érzelmi hullámvasúton ülnek. Azt mondja, azok a legnehezebb pillanatok, amikor arra a lehetőségre gondol, hogy a lányát egy emberrabló, lázadók vagy egy hírhedt banda tartja fogva, és rosszul bánnak vele vagy akár szexuálisan kihasználják.
„Ha a gyermekedet halálra gázolja egy autó, soha nem leszel képes túltenni magad rajta. De ha tudod, mi történt vele, akkor van alkalmad végső búcsút venni tőle és valamilyen formában le tudod zárni a dolgot. Egy gyermek eltűnése olyasmi, ami semmi mással nem összehasonlítható. Egy gyermek elvesztése a legrettenetesebb dolog, ami egy szülővel történhet – és ami bármelyik szülővel megtörténhet. De ha tudod, mi történt, akkor végső búcsút vehetsz tőle, ami legalább valamiféle lezárást ad, és megpróbálhatsz ezzel együtt élni. Ám amikor egyszerűen „csak” eltűnt, akkor minden nap hiányzik, fogalmad sincs, hogy él vagy már meghalt, és ha él, akkor hol és hogyan. Ez egy mindennapos kínzás, ami felemészt, mert minden nap azon tűnődsz, hol lehet. Szabadon mozoghat-e? Ha igen, miért nem lép velünk kapcsolatba? És ha nem mozoghat szabadon, akkor milyen körülmények között él? Próbálok nem túl sokat agyalni ezen, mert úgy érzem, hogy ez szó szerint az őrületbe kergetne.”
Ma Sophia édesanyja úgy érzi, hogy többet kellene tenni annak ellenére, hogy a hatóságok álláspontja szerint a lánya balesetet szenvedhetett, a folyóba eshetett vagy vadállatok falhatták fel. Bár a Sophia keresése sikertelennek tűnik, Marije úgy gondolja, hogy eltűnt gyermeke történetét többször is el kell mesélnie, amíg ő egy nap hazatér.
„Október 28-a volt az a nap, ami kíméletlenül szembesített minket azzal a fájdalmas ténnyel, hogy nyolc évvel ezelőtt tűnt el Sophia Ugandában. Nagyon nehéz elhinni, hogy nyolc év telt el. Fogalmam sincs, hogyan sikerült átvészelnem ezeket az éveket, és még mindig úgy érzem, mintha csak néhány hónappal ezelőtt lett volna, amikor a vadonatúj hátizsákjával és az ugyancsak új túrabakancsával kivittük őt az amszterdami repülőtérre, hogy friss orvosi diplomájával a zsebében önkéntesként dolgozzon egy afrikai kórházban. Akkor el sem tudtuk volna képzelni, hogy a fél pár bakancsát két hónappal később megtaláljuk a Nílus partján, de magának Sophiának a mai napig semmi nyoma.”
Aztán a lányáról mesél:
„Nagyon élvezte a munkát, az országot, a kultúrát és az embereket, és nagyon jól kijött a kollégáival, ami a nekünk, a szüleinek és a testvéreinek küldött, heti rendszerességgel küldött e-mailekből is kiderült. A gyakornoki idő befejezése után két diáktársával együtt ugandai útra indult, amelynek hatodik napján tűnt el a Murchison Falls Nemzeti Parkban, ami életünk legsötétebb napja volt. Egy szörnyű nap, amellyel szembe kellett néznünk, egy olyan nap, amelynek soha, de soha nem lett volna szabad megtörténnie. A nap, amely teljesen felforgatta az életünket, és a mai napig felforgatja. A körülmények tisztázatlanok, a nyomozás sok kívánnivalót hagyottmaga után, mgis hamarosan azzal zárták le, hogy Sophia halálos baleset áldozata lehetett. Azonban soha nem voltak erre utaló kétségbevonhatatlan bizonyítékok. Nem vagyunk egyedül azzal a meggyőződéssel, hogy többről van szó, mint ami látszik, beleértve azokat az embereket is, akik tudhatnak valamit, mégis hallgatnak. Nyilvánvaló, hogy az igazság kiderítése nem könnyű. Egy ideális világban az emberek mindig őszinték és igazat mondanak. De a mi világunk messze nem ideális. Egy eltűnt gyermeket nem kívánunk a legrosszabb ellenségünknek sem. Ilyen esetekben pszichológusok világszerte „kétértelmű veszteségről” beszélnek, olyan veszteségről, amely nem egyértelmű és nem biztos. Általában a gyász legnehezebb és legbonyolultabb formájának tartják. Folyamatos, nincs lezárás vagy megoldás. Mi még mindig a „ha semmi sem biztos, minden lehetséges” szerint élünk, és én szilárdan hiszek a csodákban. Megtörténnek. Nemrégiben olvastam, hogy az igazság és a fikció között az a különbség, hogy a fikciónak értelmet kell adni.”
Forrás: www.findsophia.org
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
