Fiatal vagyok, de fáradt. Miért adjam át a helyemet a vonaton?

Ha tömegközlekedésről esik szó, örök vita, hogy a zsúfolt járművön korlátozottan rendelkezésre álló ülőhelyek az életkorral és az évek számával automatikusan megszerzett alanyi jogok, vagy mindig azé az elsőbbség, aki jobban rászorul – bármilyen oknál fogva. Erről korábban – kicsit más aspektusból – az Anyás-Apáson is olvashattál. A témát ma is egy Reddit-poszt szolgáltatta, melynek az írója azt mondja, hogy bár ő fiatal, de ha korán kelt, akkor megilleti az ülőhely.

A történet alkalmat ad egyrészt elgondolkodni azon, hogy az 50 év körüli utastárs vajon már az idős korosztályba sorolható, másrészt arról beszélgetni – és ez a fontosabb –, hogy te például mit tanítasz erről a gyermekednek. Különös tekintettel arra, hogy nem minden betegség/fogyatékosság látható jól kívülről. Neked van hasonló történeted? Én az enyémet elmesélem a cikk végén.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

Egy férfi nagy vitát váltott ki azzal, hogy elárulta: nem hajlandó átadni a vonaton a helyét várandós nőknek vagy időseknek. Elmondta, hogy naponta 8 órát tölt talpon a munkahelyén, és ehhez minden reggel a vonat teljes vonalát végig kell utaznia, hogy eljusson a munkahelyére. Eme „népszerűtlen” véleményét a Redditen fejtette ki:

„Vannak helyzetek, amikor fiatal létedre valójában neked van a legnagyobb szükséged az ülőhelyre, viszont pont azért, mert fiatal vagy, mindig téged fognak megkérném arra, hogy add át a helyedet. Jó lenne, ha a társadalmi elvárások legalább annyit meg engednének, hogy egy ilyen helyzetben egy fiatal is mondhassa: ’Megkérhetnélek, hogy egy másik utas helyét kérd el?’ Mindezt természetesen úgy, hogy elítélő pillantásoktól vagy beszólásoktól kellene tartanod.”

Aztán elmondja, hogy minden nap nagyon korán kel, hogy hajnali 5-re a munkahelyére érjen:

„Hajnali 3-kor kelek, 45 percet vonatozom, hogy az 5 órai munkakezdésre a munkahelyemen legyek, ahol 8 órát vagyok talpon. Csak annyit kérek, hogy ne mindig az én helyemet nézze ki valaki csak azért, mert fiatal vagyok. Biztos vagyok benne, hogy az az 50 körüli férfi, aki a könyvébe temetkezik, sokkal kevésbé fáradt, mint én.”

Aztán azt is elmondja, hogy bár egy mozgássérült embernek szívesen felajánlja a helyét, állítása szerint vannak olyan napok, amikor semmivel nem kevésbé fáradt munkába menet és onnan hazafelé, mintegy egy kismama vagy idős utas.

„Nem akarom rosszfiúnak érezni magam, aki nemet mond valakinek, amikor valóban kimerült vagyok.”

A posztját kommentálva az egyik felhasználó ezt írta:

„Nyugodtan utasítsd vissza a kérést, ha nem az elsőbbségi/mozgássérült üléseken ülsz. Mondd meg nekik, hogy inkább azt kérjék meg, aki elfoglalta a speciális igényű utasoknak fenntartott ülést. Ha viszont ez a személy pont te vagy, akkor peched van.”

Egy másik felhasználó hozzátette:

„Porckorongsérvem van, és nem egyszer voltam már ilyen helyzetben, különösen műtét előtt. Furcsa pillantásokat kapsz, de őszintén szólva, mivel azon kevesek közé tartozol, akik kevésbé tudnak állni, mint az, aki kérdezi, immunis leszel rá. Nem minden fogyatékosság/sérülés látható.”

Egy harmadik felhasználó azt mondta:

„Egyszer beszólt nekem egy 4-5. hónap körül járó negyvenes hölgy, hogy adjam át neki a helyem. Én huszonéves voltam ugyan, de én is babát vártam. Körülbelül 7 hetes voltam, és hiperemezis gravidarumban, azaz vészes terhességi hányásban szenvedtem. Naponta 20-30-szor hánytam és rendszeresen elájultam. Szó szerint túl gyenge és kimerült voltam ahhoz, hogy rendesen megvédjem magam, de elmondtam neki, hogy én is terhes vagyok, és nagyon rosszul érzem magam. De ő csak tovább mondta a magáét, és nagy hangon kifejtette, hogy „a mai fiatalokban” nincs tisztelet az idősebbek iránt.”

Neked van hasonló történeted?

Kezdem én a sort. Egy vetélés után a második babámmal voltam éppen várandós, amikor a 10. hét környékén kiderült, hogy bizony ez is veszélyeztetett terhesség, a szeretett munkám és a szuper munkahelyi csapatom a szülésig felejtős (pályakezdőként éppen akkor öleltem volna magamhoz az egész világot, hogy végre azt csinálhatom, amit szeretek). A könnyeimet nyelve utaztam a trolin éppen haza, amikor az uszodánál kis csapat szállt fel nyugdíjas korú hölgyekből, akik sporttáskával a vállukon jókedvűen beszélgettek arról, mit tartogat még nekik a nap a jóleső úszás után. Mire az egyik kiszúrt, ahogy ott ülök a nyugdíjasok szemében legértékesebbnek tartott, menetiránnyal szemben első ülésen, majd nagy hangon ő is elkezdte mondani a fenti történetből már ismerős szólamot, hogy bezzeg a mai fiatalokban nincs tisztelet és udvariasság, bezzeg a mai fiatalokban nincs tisztelet az idősebbek iránt stb. stb. stb. Ugyanúgy, ahogy a fenti kommentelőben, bennem sem volt elég lelkierő, hogy megvédjem magamat, csak befelé folytak a könnyeim, és legszívesebben kiabáltam volna: Hát nem érted, hogy nem akarok még egy babát elveszíteni???

Panka

Fotó: Reddit