Gyereket is kínoz, aki állatot kínoz
Múlt heti hír volt, hogy egy tanár élő állatot boncoltatott a diákjaival egy keszthelyi gimnázium biológia szakkörén. A sajtóban megszólaló jogász szerint nem kevés a büntetési tétele az esetnek, hiszen a tanárnak állatkínzáson kívül kiskorúak veszélyeztetéséért is felelnie kell. Az állatkínzást mindenki érti, de miként veszélyezteti a gyerekeket a biológia szakkör kétségkívül szokatlan tananyaga?
Kezdjük a konkrét esettel, hátha van még valaki ebben az országban, aki nem hallott róla.
A hírek szerint a diákok által Frankensteinként is emlegetett pedagógus nem mostanában építette be a biológia szakkörök anyagába élő állatok boncolását, ez évek óta bevett gyakorlat volt nála. A hírportálok szerint a már 13 éves kortól látogatott foglalkozásokon mindenféle állatot boncoltak, esetenként azért vezettek áramot az állat testébe, hogy megfigyelhessék reakcióit. A szituáció durvaságát jól jelzi, hogy bár ezekről időnként videó is készült, a jobb érzésű médiumok ezeket a tartalmukat felkavaró voltuk miatt nem tették közzé.
A megkérdezett jogász szerint az állatkínzásért alapesetben két év, minősített esetben (amikor az állatnak különös szenvedést okoz a kínzás) 3 év is adható. A jogász szerint súlyosbító körülmény, hogy a tanár kiskorúakat is bevont a cselekménybe, ami kiskorú veszélyeztetése, és 1-től 5 évig terjedő börtönnel büntethető. Így halmazati büntetésül – a legrosszabb forgatókönyv szerint – akár hét és fél évre is börtönbe kerülhet Frankenstein tanár úr.
Most csak foglalkozzunk az utóbbival: azzal, hogy jön a képbe a kiskorúak veszélyeztetése?
Milyen hatással van a gyerekre, ha állatot kínoz, ilyet lát vagy ilyenben részt vesz?
Kétségtelen, hogy viszonylag ritkább, amikor a gyerek nem saját „szórakoztatására”, hanem felnőtt utasításra, iskolai feladatként okoz fájdalmat állatoknak. A pszichológiai hatás azonban valószínűleg ugyanaz, sőt utóbbi akár károsabb is lehet, hiszen a felnőtt valahol mindig is minta a gyermekek számára.
Mit mond erről a pszichológia?
A pszichológusok szerint minden állatkínzásnak az alapja az, hogy az egyénben nem alakult ki az a szemlélet – mert nem alakították ki, vagy mert a dolog valahol nagyon félresiklott −, hogy az életet tisztelnünk kell, legyen az ember, állat vagy növény. Az ember számára hatalmas felelősség az, ahogy az állatokhoz közeledik, vagy ahogyan Saint-Exupéry unalomig agyoncsépelt idézete hangzik A kis hercegből: „Egyszer és mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” És azért is felelős vagy, amit nem szelídítettél meg – tegyük gyorsan hozzá, mert a felelősség nem terjed ki csupán a közvetlenül körülöttünk élő állatokra.
A másik nagy probléma a pszichológusok szerint a virtuális világban keresendő. Nevezetesen a filmekben, melyekről tudjuk, hogy csak játék, a felvétel után a színész lemossa a sminket, és tudjuk, hogy a „megkínzott” vagy „megölt” állat feláll és újra jár, nem igazi az egész, csak játék, illúzió. Erre erősítenek rá a számítógépes játékok is, melyekben a „game over” felirat után még 3-5-10 élet vár a játékosra, csak egy érintés, csak egy gombnyomás. Így a gyermek nem tanulja meg, hogy az állatnak okozott ártalom, sőt az állat életének kioltása visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan cselekedet, a game over ez esetben valóban és kőkeményen game – azaz life – over.
Az iskola sem tanít az élet tiszteletére
Az igazság az, hogy az iskolai agyontudományosított tananyag sem érzékenyíti a gyerekeket az állatokkal való megfelelő bánásmódra. Mert miközben a gyerek hibátlanul bebiflázza és elsorolja a földtörténeti korokat vagy az elektronok töltöttségi állapotát, vajon mindegyikük tudja-e, hogy az állatok éppúgy éreznek fájdalmat, mint az emberek? Tudják-e, hogy ha egy kölyökkutyát elpusztítanak vagy az anyaállat szeme láttára szenvedésnek teszik ki, akkor az állatok is éreznek veszteséget és gyászt? Régi vesszőparipám, hogy az iskolának nem felesleges, az életben soha nem használt ismeretekkel kéne tömni a gyerekek fejét. Valószínűleg aki nem fizikusnak megy, soha nem lesz szüksége annak kiszámítására, hogy ha x tömegű kiskocsit y lejtésszögű és z súrlódási együtthatójú lejtőn ilyen-olyan erővel meglökünk, akkor az mekkora sebességgel ér le a lejtő aljára.
Szüksége lenne viszont arra, hogy pontosan értse és ismerje teste működését, hátha akkor kevésbé dőlne be mindenféle internetes források félrevezető információktól és csúsztatásoktól hemzsegő irományainak (ez is megér egy posztot, valószínűleg írok is róla hamarosan). És igen szüksége lenne arra, hogy megismerje és megszeresse az élő természetet, tisztában legyen annak alaptörvényeivel, és elfogadja, hogy ember mivolta nem jogosítja le az állatok leigázására, értelmetlen és cél nélküli kínzására.
Kontroll nélküli világot élünk
Nem kedvez az állatkínzás körül kialakult helyzetnek az sem, hogy egyre inkább kontroll és következmények nélküli világban élünk. A gyerekek sokszor azt látják a szüleiktől és a környezetükben élő más felnőttektől, hogy indulataiknak parttalanul teret engedhetnek, és hogy vannak olyan helyzetek, amikor a feszültség és frusztráció levezetésére célravezető, helyénvaló, indokolt és menthető, ha egy náluk védtelenebb élőlényen – jelen esetben egy védekezésre képtelen, kiszolgáltatott állaton – vezetik le a dühüket. Azt tanulják meg, hogy érzelmeiket nem szükséges legalább átmenetileg kontrollálniuk, a bennük dúló haragot vagy csalódottságot azonnal és kontroll nélkül levezethetik valamin vagy valakin.
A megoldás: beszélgetni, beszélgetni és beszélgetni
Nem pszichológiai spanyolviasz, hogy a problémák megelőzésének és megoldásának leghatásosabb módja a folyamatos figyelem és kommunikáció. A szülőnek és a pedagógusnak is legalább nagyjából tisztában kell lennie a gyerekben dúló érzelmekkel és gondolatokkal, észre kell venniük már azokat az apró, ámde árulkodó jeleket, melyek arra utalnak, hogy valami kezd nagyon rossz irányba menni. Ehhez pedig „csak” figyelni, figyelmesen hallgatni, beszélgetni és megfelelő válaszokat megfogalmazni kell tudni.
Az állatkínzók elindultak egy lejtőn, ahonnan nincs visszaút?
A pszichológia kevés „eleve elrendelt” helyzetet ismer, nem igaz hát, hogy aki ma kismacskát fojt vízbe, az holnap a nagymamában forgatja meg a konyhakést. De azt a tudomány sem tagadja, hogy valamivel nagyobb eséllyel fordul később ember ellen az, aki korábban nem riadt vissza az állatkínzástól. Különösen akkor, ha nem érzett részvétet a szenvedő állat láttán, sőt ez számára élvezetet okozott, illetve nincs tisztában tette következményeivel, és a környezet sem küld negatív visszajelzést, amikor a cselekedet mások tudomására jut.
Na, ezért nem mehetünk el szó nélkül az élő béka kötelező iskolai penzumként történő lefejezése mellett.
„Nagyjából ugyanazzal a hozzáállással és ugyanazokkal az elvekkel lehet a kutyából és a gyerekből is egészséges, boldog, jó személyiséget nevelni.” − Csányi Vilmos etológus
#állatkínzás #állatvédelem
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
