Hogyan beszéljünk a császármetszésről, hogy ne érezzem bűnösnek magamat?
Amikor a császármetszés szóba kerül valahol a neten, szinte minden kommentelő azt bizonygatja, hogy minek erről az egészről beszélni, már miért érne kevesebbet vagy lenne rosszabb anya az, aki császárral szül, ezt csak az érintettek beszélik be maguknak, nem kell ezt így túlreagálni, és a többi, és a többi, és a többi… Aztán mégis az van, hogy amikor valaki megszólal a szóban forgó érintettek közül, azért mégiscsak az derül ki, hogy rosszul érzi magát azért, mert nem tudott „rendesen” szülni.
Hogy okkal vagy ok nélkül érzi ezt, ezt kívülállóként megítélni szinte lehetetlen megítélni, mégis elgondolkodtató, miért kelt rossz érzést bennünk az, hogy így vagy úgy hoztuk világra gyermekünket.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Bár a mi lányaink nem császárral születtek, ettől még az én definícióm eléggé határozott a a szülésre: szülés az a folyamat, melynek a végén újszülött jön a világra, függetlenül annak módjától és menetétől. Ergó az is szült, akinek a babáját orvosok segítették a világra.
Valószínű, hogy ez az álláspont nem általános sem a császárral szült anyák, még inkább nem az azok szemében, akik természetes úton szültek vagy éppen sehogy sem szültek még vagy már vagy egyáltalán. Erről álljanak itt egy anya gondolatai, aki nem így tervezte, mégis császármetszés lett a vége.
Ő azt meséli, hogy amikor első gyermekét várta, falta a várandóssággal kapcsolatos tévéműsorokat, cikkeket és beszámolókat. És el is képzelte, hogy az ő szülése is ilyen idilli lesz, békében, nyugalomban, háborítatlanul, ahogyan másoknál látta. A valóság azonban minden rózsaszín leányálmot felülírt, amikor kiderült, hogy súlyos preeklampszia veszélyezteti a mama és a baba egészségét, sőt az életét is, ezért sürgős császármetszésre van szükség. Bár mérhetetlen boldogságot érzett, hogy a babával végül minden rendben lett, de a boldogságába egy nagy adag bűntudat is vegyült amiatt, hogy nem tudta „természetes” úton világra hozni a gyermekét.
„A bűntudat akkor öntötte el a lelkemet igazán, amikor újra és újra lejátszottam magamban a történteket, és összehasonlítottam magam más anyákkal. Azt hiszem, túlságosan is megszállottan ragaszkodtam ahhoz, hogy egy szülésnek milyennek „kellene” lennie, nekem mit „kellene” éreznem, és a valóság ennek éppen az ellenkezője volt. Azt hiszem, még inkább rontott a dolgokon az, hogy annyira váratlanul történt minden. Úgy éreztem, hogy cserben hagytam a lányomat, mivel egy csomó dologból kimaradtunk, melyek „normálisan” az első pillanatokhoz tartoznának a szülés után: az, amikor az orvos bejelenti, hogy kisfiú vagy kislány, az első mellre tétel, az első ölelés, az első közös fotó és a többi. Végül ezek mind eljöttek a mi életünkben is, de nem úgy, mint másoknak. Amikor például véletlenül kimondtam azt a szót, hogy „szültem”, figyelmeztetnem kellett magamnak, hogy én nem szereztem meg a jogot arra, hogy ezt mondjam magamról, hiszen nem volt vajúdás, nem éreztem a fájdalmat, nem éltem át a szülés érzését.”
Lehet, hogy most sokan úgy érzik, hogy ez az anya nem kicsit túlreagálja a helyzetet, de ha csak azokra a még manapság is sokszor hangoztatott véleményekre gondolunk, miszerint a császármetszés az újszülött világra hozatalának kényelmes módja, ami csak azoknak való, akik „túl kényesek ahhoz, hogy nyomjanak” (too posh to push, ahogy az angol mondja), vagy vigyáznak a vonalaira, akkor könnyen belátható, hogy bár lehet benne több-kevesebb túlzás, de még ma is él az a vélemény, hogy a császármetszés nem egyenértékű a hüvelyi szüléssel.
Pedig nem mindenki saját döntése alapján választja a szülésnek ezt a módját, nagyon sok esetben az anya vagy a baba betegsége indokolja a császárt, esetleg a méhen belüli körülmények változnak meg úgy, hogy azok már veszélyesek a magzat számára, ezért kisebb kockázatot jelent, ha mielőbb a világra segítik őt, ahol aztán megkaphatja a szükséges segítséget az egészségügyi személyzettől a veszélyhelyzet elhárítására.
Bár kétségtelen, hogy a császármetszések aránya a fejlett világ szinte minden országában messze felette van a kívánatosnak, de az erre vonatkozó felmérések meglepő eredménye, hogy az anyák mennyire kevéssé vannak tudatában annak, hogy egyáltalán nem számít ritkaságnak az, amikor közvetlenül a szülés megindulása előtt vagy után derül ki, hogy császármetszésre van szükség. Egy 2019–2020-as felmérés szerint például a várandósságok 31 százaléka végződik császármetszéssel, a sürgősségi császárok aránya 13,7 százalék, ami azt jelenti, hogy minden hetedik anya kénytelen szembesülni azzal a helyzettel, hogy annak ellenére császármetszéssel születik meg a babája, hogy eredetileg egyáltalán nem így tervezte. Úgy tűnik, hogy az ezzel kapcsolatos nyílt beszéd és tájékoztatás hiánya is hozzájárul ahhoz, hogy az anyák rossz élményként élik meg császáros szülésüket. A várandósgondozást végző szakemberek szerint az sem javít a helyzeten, hogy a szülésfelkészítő tanfolyamok sokszor túlságosan a hüvelyi szülés előnyeire fókuszálnak mint egyetlen lehetséges opcióra, ez alapján pedig joggal alakul ki ha az anyákban az a téves étékítélet, miszerint a császármetszés alávalóbb, értéktelenebb módja lenne a gyermek világra jövetelének, mint a hüvelyi szülés. Pedig valójában és optimális helyzetben pusztán objektív körülmények szabják meg, hogy a kettő közül melyik a szülés biztonságosabb módja mint az anya, mint pedig a baba szempontjából.
Ráadásul mintha az egészségügyben dolgozók körében is élne valamifajta téves értékítélet azokkal az anyákkal szemben, akik császárral szülnek. Egy anya például arról számolt be, hogy ízületi gyulladásos betegsége miatt mindkét gyermekét kizárólag császármetszéssel hozhatta a világra, amit az őt gondozó reumatológus orvosával jó előre meg is beszélt. Az első terhesgondozói vizit során szülészorvosa nekiszegezte a kérdést, hogy miért akar császárral szülni.
„Nem én akarok így szülni, hanem csak így tudok.”
Ennek ellenére még a szülőszobai személyzet felől érezte a nyomást, hogy miért nem szül inkább természetes úton.
„Folyamatosan éreztették velem, hogy szerintük csak a könnyebb végét akarom megfogni a szülésnek azzal, hogy ragaszkodom a császárhoz, pedig egyáltalán nem erről volt szó. Sokkal inkább választottam volna a szülést, amiből gyorsabban felépültem volna, mint a császár után.”
Második gyermekének császáros szülését már a korábbi tapasztalatokkal felvértezve élte meg, de még így sem tudott szabadulni a bűntudattól:
„A második császárnál minden rendben bent, de tele voltam szorongással, amin csak rontott az, hogy folyton azt hallottam mindenkitől, hogy minél több császárom volt már, annál veszélyesebb a következő. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor második gyermekem minden gond nélkül, egészségesen megszületett. De a mai napig visszatér bűntudat érzése, amikor közösségi oldalakon valamelyik ismerősöm a szülési tervét ecseteli, illetve elragadtatott szavakkal meséli, milyen csodálatos szülésélményben volt része otthon, vízben, kórházban, akárhol, mert szerinte ez adta a legjobb indulást a babájának az élethez. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy az én gyermekeimnek ez nem adatott meg, őket erőszakkal emelték ki a méhemből. Még akkor is ezt érzem a szívemmel, ha az eszemmel tudom, hogy számunkra a császármetszés volt az egyetlen választási lehetőség.”
A császármetszésről már nagyon sok cikket olvashattál az Anyás-Apáson. Külön figyelmedbe ajánlom ezt a cikket, melyben remek infografikát találsz a császármetszéssel kapcsolatos tévhitekről.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
