Karatemesterek, céllövők és vicceskedők a sportpályákon és az osztálytermekben
Azt hiszem, minden jóérzésű embert megrázott az a videó, ami az utóbbi napokban körbejárta a teljes magyar médiát. Igen, én is a kalandparki karatemesterről szeretnék írni, csak egy kicsit tágabb kontextusban. Mert ezek a karatemesterek és karatemesternők sajnos mindenhol ott vannak a gyerekeink körül. Mondanám, hogy kicsit lájtosabb formában, mert nem mondom. Mert a fizikai és a – sajnos sokak, köztük a gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozók szemében nagyon is elfogadott – verbális abúzus mindenhol ott ólálkodik a gyerekeink körül, évtizedek óta észrevétlenül.
Nem, nem relativizálni akarom a karateedző tettét, mert felháborító, védhetetlen és megengedhetetlen, és példát statuáló büntetésért kiált. Éppen ellenkezőleg. Azt mondom, hogy ne csak ezekre a kirívó esetekre kapjuk fel a fejünket. Hanem egyes pedagógusok „vicceskedő” – ám lélekromboló – beszólásai és a repülő kulcscsomókra is.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Azt hiszem, nem vagyok egyedül ebben az országban, aki elborzadva nézte a kalandpark biztonsági kamerája által felvett videót. Bevallom, amikor többedszerre néztem, még inkább elszörnyedtem. Az első látvány is sokkoló volt, de amikor úgy néztem, hogy már tudtam, mi jön a következő képkockán, már előre forgott a gyomrom. Nemcsak magától a puszta látványtól, hanem attól a hidegvértől, érzéketlenségtől, természetességtől és begyakorlottságtól is, ahogy büntetés folyamata végbement: karon fog, hátravisz, láb kirúg a kisgyerek elől, pont a megfelelő magasságban, hogy a létező legnagyobbat essen, aztán nyugodtan elsétál, érzéketlenül ott hagyva a fájdalmában a földön fetrengő gyereket, szemernyi figyelmet sem fordítva arra, hogy történt-e akár komoly sérülés. Ezzel azt sugallva, hogy ez a dolgok rendes menete, ha ilyen történik, akkor mindig kábé ugyanez a következménye. De ha ez még mind nem volt elég, a következő sokk az anyuka nyilatkozatakor ért, aki azt nyilatkozta, hogy a kisfia azért nem mert szólni a történtekről, mert azt hitte, olyan rosszat tett, amiért MEGÉRDEMELTE ezt a brutális büntetést. Vagyis számára szinte semmi kirívó nem volt benne. Hogyan jut el egy gyerek kisiskolás korára odáig, hogy egy ilyen büntetést megérdemeltnek tekint???
Borzasztó? Az. De ha most mindenki elgondolkodik egy pillanatra, akkor bizonyára mindenki fel tud idézni olyan esetet, büntetést az iskolából vagy a sportedzésről, amit a mai eszével már megengedhetetlennek tart egy felnőttől, egy rábízott, neki kiszolgáltatott gyerekkel szemben, gyerekként viszont nem vagy csak egy pillanatra akadt fenn rajta. És itt határozottan nem akarok elmenni az aktuálpolitizálás és a novákkatalinozás irányába, mert ez sajnos nem korszak-, rendszer- vagy kormányfüggő, abban az időben, amire én vissza tudok emlékezni – márpedig sajnos már elég hosszú időre tudok visszaemlékezni – ez mindig is volt, legfeljebb nem volt net és nem voltak térfigyelő kamerák, hogy ez nagy nyilvánosság elé kerülhessen.
Én például könyvet tudnék írni az életemet keresztező tesitanárok vicceskedésként feltüntetett, ugyanakkor bántó, megalázó, a középiskolai évek alatt nemegyszer szexista beszólásaiból, amitől zengett a tornaterem. Vagy arról, hogy általános iskolában a fiúk tornatanára fejre nyomott „kedveskedő” barackokkal fegyelmezett, gondosan ügyelve arra, hogy az a barack fájjon, ilyen barackokból egy-egy órán 10-20-at is kiosztva. Hogyan definiálnánk másként egy olyan cselekedetet, aminek a célja direkt fájdalomokozás? Ugye, hogy fizikai bántalmazás?
De nyugodtan evezhetünk más tantárgyak vizeire is. Én egy olyan osztályban érettségiztem, ahonnan – a szakpár okán – sokan lettek pedagógusok. Pár éve megdöbbentő módon főleg köztük volt népszerű, sokak által megosztott FB-tartalom egy összeállítás tanári „aranyköpésekről”, elém is ezen az úton került több alkalommal is. Az általuk poénként és természetesként megosztott idézeteket elborzadva olvastam, mert számomra, szakmán kívülálló számára az idézetek kb. 80 százaléka kimerítette a durva verbális abúzus és alázás fogalmát. Most szó szerint nem nagyon tudok egyet sem felidézni közülük, és akkora szellemi értéket sem képviseltek, hogy most célzottan rákeressek, de szerintem majdnem mindenki találkozott már ilyen tanári „aranyköpés”-gyűjteménnyel.
Nekem volt olyan fizikatanárnőm, aki a kétökölnyi kulcscsomóját hajigálta az osztályteremben, ha nem tetszett neki valami. Biztos vagyok benne (vagy talán csak szeretném hinni), hogy direkt úgy célzott, hogy még véletlenül se találjon el senki. De akár el is véthette volna, ezzel a pontatlan célzást akaratlanul is pontossá téve. Rossz belegondolni, milyen pusztítást végezhetett volna a több kilós kulcscsomó, ha valakit eltalál. Akkor mit tett volna a tanárnő? Feladta volna példának, hogy számítsuk ki a kulcscsomó röppályáját, figyelembe véve a gravitációs erőt és a levegőellenállást? Diákként nem (nagyon) akadtunk fel ezen (se), legfeljebb a tanárnő nem tartozott a kedvenceink közé, viszont a mai eszemmel (élet)veszélyes és elborzasztó egy diákokkal teli osztályteremben bármilyen indokkal több kilós kulcscsomókat hajigálni csak azért, mert egy felnőtt szerint ez simán belefér a fizikaóra normális menetébe.
Mert valahogy régebben – és sajnos ma is – van egy olyan attitűd egyes, pályára alkalmatlan pedagógusok körében , hogy ha senki nem látja, akkor mindent szabad. (Tudja valaki, kik ők? Mert sok pedagógus beszél róla, hogy léteznek ilyenek, de valahogy senki nem sorolja közéjük magát. Mint a rózsaszín egyszarvú. Vagy Columbo felesége.) A „senki” alatt is azt érve, hogy legfeljebb „csak” a többi gyerek, az osztálytársak látják. Amitől aztán alattomosan úgy beépül a mindennapjaikba, hogy szinte az élet természetes velejárójának tekintik az alázást, a szárnyra kelt kulcscsomókat és fejre nyomott fájdalmas barackokat – és a többit, ami talán soha nem derül ki, „jobb” esetben évtizedek múlva a pszichológusnál. Ezzel egyben „természetesnek” véve azokat a helyzeteket, amikor az egyik (a gyerek) kellően kiszolgáltatott és függő helyzetben van ahhoz, hogy a másiknak (a felnőttnek) nem szóljon vagy rúgjon vissza vagy ne dobja vissza azt a kulcscsomót. És akkor talán kevesebb gyerek lesz, aki azt hiszi, ő volt a hibás a brutális testi fenyítésért.
Beszéljünk ezekről az „ártatlan” hétköznapi helyzetekről is a kalandpark kamerájának felvételét nézve!
Erika
