Anyás-Apás · 2020.11.25 16:27 · 5 perc

Meghan és Harry gyásza – ne legyen tabutéma a vetélés!

Meghan Markle és Harry herceg most hozták nyilvánosságra a szomorú hírt, hogy a hercegné második várandóssága vetéléssel végződött. A hálaadás ünnepe alkalmából döntöttek úgy, hogy nem titkolóznak tovább, és beszélnek arról, miért nincs még testvére az 1 éves Archie-nak. A reménybeli nagypapa, Károly herceg nem kommentálta a bejelentést, a brit királyi udvar hivatalos közleményében az szerepel, hogy a tragikusan végződött terhesség érthető szomorúsággal tölti el a családot.

A cikk végére összeszedtem az összes cikket, ami a vetélésről szól az Anyás-Apáson.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

Meghan Markle és Harry herceg az amerikai People magazinban hozta nyilvánosságra, hogy a hercegné második várandóssága még júliusban vetéléssel végződött. A hálaadás alkalmából döntöttek úgy, hogy nyíltan beszélnek a még mindig tabutémának számító vetélésről. Talán azért választották éppen ezt az alkalmat, mert a hálaadás napja – melyben telepes őseikre emlékeznek az amerikai családok, aki ezen a napon adtak hálát a jó termésért – talán a karácsonynál is nagyobb családi ünnep az Egyesült Államokban, ahonnan messzi földről is összejön a család apraja-nagyja.

Harry apja, Károly herceg is valószínűleg azok közé tartozik, akik szerint a vetélés még mindig tabu, hiszen szóvivőjén keresztül annyit fűzött hozzá a bejelentéshez, hogy ez szigorúan privát ügye minden családnak, ezért nem is kíván többet beszélni róla. És ugyanerre az álláspontra helyezkedett a Buckingham palota hivatalos közleménye is, a vetélés mélyen személyes ügy és ennyi. Egy másik udvari forrás annyit tett hozzá az uralkodócsalád hivatalos véleményéhez, hogy a történtek „érthető szomorúságot” okoztak a királyi családban.

„A karomban tartottam az elsőszülött gyermekemet és tudtam, hogy a másodikat elveszítettem”

– fogalmazott a 39 éves Meghan a New York Times című lapban, amikor arról beszélt, hogy erős görcse jelentkezett, miközben éppen az 1 éves Archie-t tette tisztába.

„Néhány órával később a férjem kezét szorítva feküdtem egy kórházi ágyon. Fogtam a kezét, és mindkettőnk szeme könnyes volt. Bámultam a hideg fehér falakat, és próbáltam elképzelni, hogyan fogjuk mindezt túlélni.”

Aztán azt is hozzátette, hogy a veszteség fájdalma sem tudta elfeledtetni velük, hogy minden 100 nő közül akár 20-nak is át kell élnie életében legalább egyszer ezt a szörnyű élményt. És annak ellenére, hogy a vetélés sajnos egyáltalán nem számít ritkaságnak, a vetélés témáját még mindig hallgatás és tabu övezi, az érintett nők magukra maradnak az önváddal és a szégyenérzettel, amire gyakran a környezetükben élők is ráerősítenek, az anyát hibáztatva azért, hogy nem tudták kihordani a babát. Így magukra maradnak a veszteségérzésükkel és gyászukkal, pedig már az is sokat segítene, ha szabadon, a megbélyegzettségtől való félelem nélkül beszélhetnének érzéseiktől.

„Most, hogy mindannyiunknak egészen más lesz az ünnepünk, mint ahogy korábban megszoktuk, sokan szeretteiktől távol, magányosan, betegen, félelemmel telten ünnepelnek, kérdezzük meg a körülöttünk élőktől: hogy vagy, minden rendben van? Fizikailag talán távol vagyunk egymástól, de máskülönben soha nem voltunk ennyire közel egymáshoz, mint mostanában. Együtt túlélhetjük ezt az évet.”