Anyás-Apás · 2023.01.02 04:00 · 9 perc

Nálatok is azt csinál a rokonság a gyerekeddel, amit akar?

Többször is szó volt már az Anyás-Apáson arról (például itt és itt és még itt is), hogy a családtagoknak – főként a idősebb generációba tartozó rokonoknak, tipikusan a nagyszülőknek – sokszor egészen más elképzeléseik vannak a csecsemőgondozásról és a gyereknevelésről, mint a fiatal szülőknek. Többnyire nem akarnak ő persze rosszat, sőt az őszinte jószándék hajtja őket, mégis sok vitát, sőt sértődést generálhat, ha nem tartják tiszteletben azokat az elveket, amiket a szülők igyekeznek követni.

Egy ilyen helyzetet vázolt egy édesanya a Redditen, a válaszokból pedig az derült ki, hogy egyáltalán nem egyedi az a probléma, amiben segítséget kért.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

Ezt írta:

„Úgy érzem, süket fülekre talál minden gyerekkel kapcsolatos kérésünk. 9 hónapos korban, a szeparációs szorongás időszakában mindenkitől is sírt a baba. Alapjáraton nem szeret kézben lenni. A család egyik felének látogatása elég intenzív, mert sokan laknak együtt, így egyszerre van lerohanva a gyerek. Ebben az időszakban, még ha ordított is, kikapták a kezemből, mikor szinte még be sem léptünk az ajtón. Ekkor szóvá is tettük és próbáltuk elmagyarázni, hogy jó lenne, ha most még annyira se vennék fel, mint eddig. Ezzel annyit értünk el, hogy a következő látogatásnál úgy fogadtak, hogy „jaj kicsit hagyjuk, hogy megszokd a helyzetet”, majd indulás előtt szó szerint kitépték a kezemből és körbe adták 3 ember között, így visítva mentünk haza.

A hozzátáplálás megkezdésénél a kajaadogatás kapcsán kezdett kialakulni hasonló probléma. Még csak az egyes ételek bevezetésénél tartottunk, egyáltalán nem adtam neki cukrosat, illetve darabosat sem, a fogak is elég későn indultak meg… Ekkor még felmerült a kérdés, hogy „kaphat egy babapiskótát?”. Válaszoltam, hogy nem, még nem próbáltuk, nem szeretnék neki cukrosat adni, darabosat sem eszik, foga sincs. Öt percre rá babapiskótát csócsált a gyerek…

Jelenleg 1 éves, elindult a gyerek, így gondoltam, már nem lesz felkapkodva. A legutóbbi látogatásnál 10 perc leforgása alatt ötféle szirszart evett a gyerek, utána az ebédnél az etetést b*szhattam, folyamat kézben volt, hiába mondtuk a párommal egymás után, hogy nem szeret így lenni, menni akar. Egyszerűen semmi reakció, szó szerint mintha a falnak beszélnénk.

Szabályosan rosszul vannak tőle, hogy anyás a gyerek. Mindig én altatom, én vagyok vele a legtöbbet, így mikor elfárad, hozzám szalad nyünnyögni és jelezni. Ilyenkor picit felveszem, minden ilyen alkalommal odajöttek és felvették, mert nálam úgyis eleget van, ők meg ritkán látják.

Én minden ilyen alkalom után szoktam beszélni a párommal, hogy jó lenne, ha szólna kicsit erőteljesebben, mert úgy vagyok vele, hogy az én családomnál szólok én, az övénél ő, mert mégiscsak kevésbé kellemetlen szituk alakulhatnak így ki. Nem vagyok az a paramami, meg hogy semmit sem engednék neki, de kivagyok attól, hogy amikor ordít a gyerek, akkor nem az a természetes, hogy visszaadják az anyjának vagy el sem veszik, meg úgy általánosságban tiszteletben tartják, hogyan van nevelve. Először a párom is mindig azzal jön, hogy ritkán látják… De neki is elmondtam, hogy az 1 éves gyerek ezt nem tudja felfogni, ő nem arra gondol, hogy „na most megyek a dédihez, mert anyával úgyis sokat vagyok”. Egyébként nem a távolság miatt megyünk ritkán, hanem pontosan ezekért a dolgokért, de nem hiszem, hogy sikerült összerakniuk a képet.

Az a baj, hogy nem tudom, mi lenne a megfelelő tálalási mód, mert nekem kissé felfoghatatlan, hogy felnőtt embereknek magyarázni kell dolgokat, az meg még inkább, hogy nem értik meg és/vagy b*sznak rá magasról. Hiába szólok normálisan, hogy már nem éhes, ne adjanak neki, nem szeret kézben, menni akar, nem szereti, ha a kezét fogják, mert egyedül akar menni, egyszerűen semmi… Ti hogy rakjátok helyre az ilyen helyzeteket?”

Hát igen, az a szülői kompetencia, amit sok családban egyszerűen nem tudnak elfogadni a rokonok. Erről írt az egyik hozzászóló:

„A szülői kompetencia! Én 35 vagyok, a férjem 41 éves. értem, hogy első gyerek nálunk, 7 hónapos, de miért nem lehet hagyni minket kibontakozni? Nem akarjuk bántani a gyereket, jót akarunk, csak modernebben néha. A mózeskosárban hasra fektettem séta közben, mert sírt és így így szeretett nézelődni, anyósom azt mondta, hogy kínozzuk, és ő még ilyet nem látott.”

Egy másik családban is hasonló a helyzet:

„Nálunk is ez volt, mindenki túlingerelte. Nyilván szeretik, de nehezen értik meg, hogy egy gyereknek nem kell ez, lehet szeretgetni, de majd ő azt jelzi, felkéri magát kézbe vagy megy ölelkezni, de mindez sok idő. Elvárják, hogy mert ő xy rokon, szeresse a gyerek, nem így alakul ki a kötelék és a bizalom. Sokszor mondjuk, hogy játsszanak vele 10-15 percet, utána már haverok lesznek, de arra már nincs idejük.”

Van, aki nem kerülgeti a forró kását, egyben azt is megemlíti, hogy nem biztos, hogy rosszul érzi magát a gyerek egy rokon kezében, miközben mi azt gondoljuk, hogy igen:

„Én egyszerűen mondtam, hogy hagyjak békén, amíg magától nem megy oda. Az én kezemből nem vette ki senki, mondtam, hogy most még ne, amikor próbálkoztak: „Hagyjátok kicsit feloldódni, ne piszkáljátok, majd megy, ha akar.” Ha sírt valakinél, odamentem és elvettem. Ha valaki azt mondja, hogy nálam sokat van, akkor azt mondtam volna, hogy igen, én vagyok az anyja. És elveszem a gyereket. Ha viszont nem sír, akkor gyanús, hogy csak téged zavar, őt nem. Ha valami nem tetszik, muszáj érvényesíteni az akaratodat. Nekem az a nehéz amúgy, hogy felülemelkedjek azon, lehet, hogy a gyereket nem zavarja annyi minden, mint engem.”

Egy „egyik fülemen be, a másikon ki” család:

„Nálunk nem hatott semmi kérés. Anyósomnak egyik fülén be, a másikon ki, amit mondok. Pár hónapja délután 5-kor hagyta elaludni a 3 éves gyerekemet, mikor nála volt. Hiába mondtuk, hogy játsszon vele, foglalkoztassa, inkább leültette a tévé elé és otthagyta. Majd állítása szerint nem bírta felkelteni, ezért hagyta 1,5 órát aludni. Este 11-kor még fenn volt, másnap reggel 6-kor keltenem kellett… és mikor mentünk a gyerekért és szóvá tettük, hogy ezt talán nem kellett volna, akkor nekiállt velem ordibálni az utcán, hogy ő felnevelt 2 gyereket, mit képzelek én, hogy belekötök, mit hogy csinál a gyerekkel. Ezután megpróbáltuk teljesen megszakítani vele a kapcsolatot, mert ez már az utolsó csepp volt a pohárban, de gyámhatósággal fenyegetett a nagyszülői láthatás miatt, így havonta egyszer kénytelen vagyok odaengedni a gyerekeket. Én viszont látni sem vagyok hajlandó azóta sem és ezt tartom is. Sajnos vannak olyanok, akiknél bármit bárhogyan mondasz, kár a gőzért, mert annyira tökéletesnek hiszik magukat, hogy képtelenek belátni, ha te máshogy nevelnéd a gyereket.”

Egy hozzászóló, aki szintén tökéletesen átérzi a helyzetet, mert amikor nála elszakadt a cérna, a rokonság megsértődött, de azóta legalább nyugtuk van:

„Először is kitartás! Nálunk is abszolút semmibe vette mindenki a szülői kompetenciánkat. Kezdetben kedvesen, asszertíven, cukimukin húztam a határokat, semmi eredmény. Határozottabban, semmi eredmény. Még határozottabban, semmi eredmény. Kissé emelt hangerővel, semmi eredmény. Na, amikor végleg elszakadt a cérna és kiosztottam jó hangosan a fenébe, akkor megsértődtek. De így őszintén… esküszöm könnyebb így, legalább nyugtunk van. Ha valaki felnőtt emberként ennyire nem tud egy ilyen alap dolgot tiszteletben tartani, akkor nekem miért kellene az ő lelkivilágát… (ráadásul a gyerekem kontójára)?”

Úgy tűnik a segítségkérő poszt írójában is hasonló megoldás érlelődik:

„Köszönöm! Igen, bennem is ez a kifakadás érlelődik egy ideje. Mindig úgy vagyok vele, hogy majd szépen kiosztok mindenkit, aztán felőlem lehet utálkozni meg megsértődni. Csak az a baj, sokáig tűrök a saját káromra, mert az ideigeimre mennek ezek a szituk. Engem nem vigasztal, hogy ők is felneveltek x gyereket, mert számomra nem éppen pozitív példát jelentenek.”

Nálatok mi a helyzet? Ti hogyan oldjátok meg?

Forrás: Reddit

Fotó: Dreamstime