Anyás-Apás · 2021.07.04 18:08 · 9 perc

Nem harap a spenót, avagy gyermeknevelés franciás könnyedséggel

Nem olyan régen, megosztottam itt egy olyan bejegyzést, ami arról szólt, hogy a gyerekesek gyakran olyan elképesztően nincsenek tekintettel más vendégekre egy étteremben, hogy a vendéglátóhely tulajdonosainak a létező legdrasztikusabb lépéshez, minden kisgyerekes családra érvényes kitiltáshoz kell folyamodnia. Tulajdonképpen egy kudarcba fulladt családi étkezés képezte a kiindulópontját a „Nem harap a spenót” cím könyv megírásának is.

Hogyan csinálják a francia szülők, hogy már az egészen kisgyerekek is képesek normálisan végigülni egy ebédet vagy vacsorát egy étteremben anélkül, hogy saját szüleik, a többi vendég vagy a személyzet agyára mennének? Egy könyv, amit mindenkinek kötelező lenne elolvasnia még a gyerek születése előtt.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

Ez a kérdés nem hagyta nyugodni az amerikai újságírónőt, Pamela Druckermant, aki brit férjével úgy döntött, hogy Párizsban alapítanak családot. A dolog egy tengerparti családi víkenddel kezdődött, ahová 18 hónapos kislányukat is magukkal vitték.

„Csakhamar rádöbbentünk, hogy pici gyerekkel a napi két éttermi étkezés maga a pokol. Bean lányunkat valamennyire az étel is érdekli, azonban pár perc múlva már borogatja a sótartót, széttépi a cukros zacskókat, utána azt követeli, hogy vegyük ki az etetőszékből, és először szaladgálni kezd az étteremben, majd vészesen száguld a mólók felé.

A stratégia abban áll, hogy igyekszünk villámgyorsan végezni az evéssel. Miközben leülünk, már rendelünk is, majd könyörögve kérjük a pincért, hogy sürgősen hozzon egy kis kenyeret, és tálaljon minden fogást – előételt, főételt – egyszerre. Amíg a férjem bekap egypár falat halat, én arra figyelek, nehogy Beant megrúgja egy pincér, vagy beleessen a tengerbe. Aztán cserélünk. Hatalmas borravalót hagyunk, hogy ezzel próbáljuk feledtetni az asztal körül heverő széttépett szalvétákat és langusztadarabkákat.”

Ám Pamelának hamar feltűnik valami:

„A körülöttünk élő francia családok nem úgy néznek ki, mintha ők is a poklok minden kínját élnék át. Furcsa módon kifejezetten olyannak látom őket, mint akik épp nyaralnak. A Beannel egykorú francia gyerekek elégedetten üldögélnek az etetőszékben és várják az ételt, halat, sőt zöldséget majszolnak. Semmi visítás és nyafogás. Mindenki egyetlen fogást fogyaszt egyszerre. És az asztal körül nincsenek romok.”

Ezért Pamela nyomozásba kezd, minden útjába kerülő francia szülőt megkérdez a nevelési módszereiről. Először eléggé semmitmondó válaszokat kap, hogy ők nem csinálnak semmi különöset, csak ügyelnek a gyerekekre és szeretik őket, figyelnek a ritmusukra, de azért fontosak a keretek is. Aztán ahogy tovább kérdezősködik, hamarosan kiderül, hogy a francia szülők azért nem azért nem tudtak felidézni semmilyen kőbe vésett, formális nevelési elvet, mert szent titokként, féltékenyen őrzik ezt a tudást, hanem azért, mert ahogyan ők nevelik a gyermekeiket, azt annyira természetesnek tekintik, hogy szerintük szinte nem is érdemes beszélni róla.

Nem akarom lelőni az egész könyvet, ezért csak a legfontosabbak, amit a franciák fontosnak tartanak már nagyon korán, akár pár hónapos kortól megtanítani a gyerekeiknek:

La Pause – vagyis szünet.

Ez a franciáknál azt jelenti, hogy vívnak különösebb lelki tusát magukkal akkor sem, ha akár már az egészen pici csecsemőknek nem elégülnek ki abban a szent pillanatban az igényei, amikor azok felmerülnek. A francia szülők azt vallják, hogy már nagyon korán meg kell tanulniuk a babáknak azt, hogyan nyugtassák meg önállóan saját magukat. Ez persze például az éjszakai felébredéseknél vagy más problémáknál nem azt jelenti, hogy órákig sírni hagyják a gyereket, hanem azt, hogy várnak néhány percet, ami alatt a probléma sokszor magától megoldódik. Az éjszakai felébredések például olyan formában, hogy a baba minden különösebb cirkusz és hiszti nélkül magától is visszaalszik. De egy nagyobb gyereknek és lelkiismeretfurdalás nélkül mondják, amikor például a gyerek mondana valamit vagy ölbe kéredzkedne olyankor, amikor a felnőttnek nem alkalmas, mert éppen telefonál vagy ebédet főz, hogy „várj pár percet, most mást csinálok, de aztán tudok foglalkozni veled is”. És a pár perc leteltével valóban foglalkoznak is a gyerekkel.

Cadre – azaz keret.

Ez a franciáknál azt jelenti, hogy a gyermeknevelés egy határozott keret, amiből a szülők nem engednek. Ilyen keret például az, hogy mit szabad és mit nem, hogy a felnőtteknek is lehetnek saját dolgaik, elfoglaltságaik, melyeket a gyerekeknek – ugyancsak keretek között természetesen, de – tiszteletben kell tartaniuk. De a franciáknál ilyen, már-már merev keret az is, hogy a gyerekeknek már egészen kiskoruktól köszönniük KÖTELEZŐ minden felnőttnek, akivel találkoznak, mert a franciák szerint a köszönés fejezi ki a másik ember felé – legyen az gyerek vagy felnőtt – a tiszteletet.

Ám ezeken a kereteken meglepően nagy a szabadság, sőt a szülők el is várják, hogy a gyerek önállóan is feltalálja magát, legyen szó egy élethelyzet megoldásáról vagy önmaga elszórakoztatásáról.

„Fanny, a kétgyermekes magazinkiadó azt meséli, hogy amikor még nem voltak gyermekei, egyszer hallotta, hogy egy híres francia színész a rádióban arról beszél, milyen érzés szülőnek lenni. Ez a színész fogalmazta meg számára a cadre gondolatát, amelyben Fanny is felnőtt. A cadre lényege nem az, hogy korlátozzuk a gyereket, hanem hogy kiszámítható és koherens világot teremtünk számára. Szükség van keretre, különben eltévedünk – véli Fanny. – De egyébként megbízom benne, és ezt érzi is.”

Beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni.

A francia szülők harmadik fontos nevelési alapelve, hogy beszélgetni kell a gyerekekkel, már egészen pici koruktól fogva. A könyv egy bölcsődei gondozónő azt mondja, hogy hisz benne, hogy már az egészen kis csecsemők sok mindent megértenek, ha elmagyarázzuk nekik. Éppen ezért nemcsak azt mondja el nekik mindig előre, hogy mi fog történni velük, hanem már a csecsemőknek egyszerű szavakkal elmagyarázza, hogy mit szabad és mit nem, és hogy miért igen és miért nem.

Ezzel kapcsolatban Pamela Druckerman Francoise Doltót idézi, akit nálunk viszonylag kevesen ismernek, de a franciáknál olyan, mint az amerikaiaknál dr. Spock vagy nálunk a hatvanas-hetvenes években Pickler Emmi volt.

Doltó ezt mondja a gyermekekkel való párbeszédről:

„Emberi lények beszélnek más emberi lényekhez. Némelyikük nagy, mások kicsik. De mindannyian kommunikálnak egymással.”

Békén hagyás elve.

Ha pedig végezetül valakinek az lenne a benyomása, hogy a franciák már szinte születésüktől fogva idomítják, trenírozzák a gyerekeiket, akkor nagyon téved. Az írónő szerint a francia gyerekek is ugyanolyan önfeledt, vidám gyerekek, mint például az angolszász nevelési elvek szerint felnövők. Azzal a különbséggel, hogy őket inkább hagyják gyerekek lenni, szüleik nem törekszenek különböző különórákkal és formális képességfejlesztésekkel arra, hogy a gyerekük minél előbb kitűnjön a többiek közül, és már pelenkásként élre törjön a többi pelenkás között az elit egyetem sikeres felvételijéért és a jól fizető állásért folytatott kíméletlen harcban.

„Úgy tűnik, hogy azok a szülők, akiket ma Párizsban látok, valóban megtalálták az egyensúlyt aközött, hogy gondosan odafigyeljenek a gyerekeikre és ugyanakkor világosan éreztessék, hogy a szülő kezében vagy gyeplő (még akkor is ha ezt néha elfelejti). A francia szülők mindig meghallgatják a gyerekeiket, de ha a kis Agathe csokis párnát kér ebédre, nem kapja meg.”

És ami a legérdekesebb, a fentieket a francia szülők valóban franciás könnyedséggel teszik, anélkül, hogy bűntudatuk lenne amiatt, hogy nem töltik minden másodpercüket a gyerekük tudatos fejlesztésével, máskor szórakoztatásával. Mert hisznek abban, hogy jól csinálják, elég jól csinálják, és tökéletes szülő egyébként sem létezik.