Nem változtatnék semmin, a Down-szindrómán sem
Gyermeket nevelni csodálatos dolog. Könnyű és nehéz egyszerre, fentek és lentek váltogatják egymást. Amikor nehéz és amikor éppen lent vagyunk, akkor talán panaszkodunk, de az biztos, hogy nem döntenénk másként akkor sem, ha újrakezdhetnénk.
És valószínűleg nincs ez máshogy akkor sem, ha a gyermekünk kicsit más. Egy Down-szindrómás kislány édesapjának vallomása következik.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az én kislányom gyönyörű.
Imád kacsákat etetni, állatokat simogatni és uszodába járni. Amikor a nagynénjéhez megyünk, imád a kutyájával játszani. Napközben, a parkban, ha hagyom, órákig hagyja magát lökni a hintában, és minden este az ágyban újra és újra elolvastatja velem kedvenc mesekönyvét.
A mosolya beragyogja a világunkat, és örömet sugároz mindenhol, amerre jár. Ő tényleg a legjobb dolog, ami velünk történhetett. Semmit sem változtatnék rajta.
Még a Down-szindrómát sem adnám semmiért.
Amikor megtudtuk, hogy babánk lesz, nagyon izgatottak lettünk. Alig vártuk, hogy szülők legyünk. A feleségem életkora miatt, aki akkor 39 éves volt, figyelmeztettek bennünket az orvosok és mások is, hogy nagyobb a kockázata annak, hogy Down-szindrómás gyermekünk születik. De nem kértük a teszteket, mivel egyetértettünk abban, hogy ez nem változtatott volna azon, amit a még meg sem született gyermekünk iránt érzünk, és fel sem merült, hogy egy „rossz” eredmény ismeretében megszakíttatnánk a terhességet. Be kell vallanom, hogy akkoriban nem sokat gondolkodtunk a tényleges kockázatokon. Túlságosan izgatottak voltunk amiatt, hogy hamarosan már hárman leszünk.
Nem volt könnyű terhesség, de amikor megtudtuk, hogy kislányunk lesz, nagyon örültünk. Mindenkinek azt mondtam, hogy nem érdekel, hogy fiú vagy lány lesz-e, de titkon reméltem, hogy kislány lesz. Már akkor a szívem csücske volt.
10+11 dolog, amit mindenkinek tudnia kellene a Down-szindrómáról – az első 10
Aztán amikor megszületett, különböző komplikációk léptek fel nála. „Lyukas” volt a szíve, a szemével is gondok voltak, és az orvosokat aggasztotta gyenge izomtónusa is. Akkor még nem tudtuk, de ezek mind a Down-szindróma jelei lehetnek, de az orvosok gyaníthatták, mert különböző vizsgálatokat végeztek a kislányunkon. ezért az orvosok. Egy hónap múlva azt kérték, hogy menjünk be az orvoshoz.
Nagyon sajnálom, nagyon rossz híreink vannak – mondta, mielőtt kimondta a tényleges diagnózist. Bárcsak ne hangzottak volna el előtte ezek a szavak!
Mert igen, ez nem az volt, amire számítottunk, és valóban idegőrlő időszak következett. Mindketten sírtunk és aggódtunk a további nehézségek miatt, amelyekkel gyönyörű lányunknak szembe kell néznie, és hogy milyen lesz az ő jövője – a mi jövőnk.
De miután a kezdeti sokk elmúlt, rájöttünk, hogy a Down- szindróma nem egyenlő a halálos ítélettel. Hogy ő továbbra is ugyanaz a baba, akibe már jóval azelőtt beleszerettünk, hogy először a szemébe néztünk.
Az első akadályokkal nagyon hamar szembe kellett néznünk, hiszen három hónapos korára már két szemműtéten és egy szívműtéten is túl volt. Soha nem tapasztalt aggodalom lett úrrá rajtam, míg a kórház várótermében fel-alá járkálva vártuk, hogyan sikerülnek a műtétek, egyáltalán túléli-e.
10+11 dolog, amit mindenkinek tudnia kellene a Down-szindrómáról – a második 10+1
Végül, amikor már otthon voltunk, elkezdtünk ismereteken gyűjteni a Down-szindrómáról és arról, hol találhatunk sorstársakra. A kislányunk 1 éves volt, amikor először elmentünk egy ilyen összejövetelre. Teljesen kötetlen találkozás volt a többi szülővel egy csésze kávé és tea mellett, miközben a gyerekek önfeledten játszottak körülöttünk. De ez a találkozó tényleg mindent megváltoztatott.
A szülők nemcsak orvosokat ajánlottak, tippeket és tanácsokat adtak, hanem elképesztő mértékű érzelmi támogatást is. Olyan emberek segítettek, akik maguk is pontosan tudták, min megyünk keresztül. Ráadásul olyan jó volt látni a különböző korú gyerekeket, hogyan élnek együtt az adottságaikkal, hogyan igyekeznek belőle kihozni a legtöbbet.
Az elszigeteltség, amit a diagnózis után annyira erősen éreztünk, enyhült. Végre volt egy olyan közösség mellettünk, ahol nyíltan és őszintén beszélhettünk, és ahol mindenki megértette a másikat.
Szülőként az ember segíteni akar, és biztosítani akarja, hogy gyermeke beteljesíthesse a benne rejlő lehetőségeket – és nekünk pontosan ez a célunk.
Fotó: Dreamstime
