Soha nem akartam anya lenni, mégis ikreket szültem 53 évesen – első rész
Anyám azt mondta, öreg vagyok már hozzá, és eszement ötlet megszülni őket. Mégis vállaltam és nem bántam meg.
Amikor szóba kerül valahol, hogy egy nő ötven felett szül, általában azt hozzák fel a mellette érvelők, hogy biztosan akkor találta meg a párját, hosszas próbálkozás után sikerült nekik stb. Ez nem egy ilyen történet. Ikerszülés 53 évesen.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
De mielőtt belevágnánk, kattints ide azokért a cikkeinkért, melyek az idős anyaság egészségi vonatkozásairól szólnak, mind a mama, mind a baba szempontjából.
Nekem 53 évesen születtek ikreim. Míg néhány fiatal lány szereti elképzelni a jövőbeli esküvői ruháját és megtervezni, hány gyermeket vállal, én egyiket tettem. Ehelyett számos hegyet megmásztam a Csendes-óceán északnyugati részén, egyetemi diplomát szereztem, egy ismert technológiai vállalatnál dolgoztam oktatástervezőként, és végül magam is meglepődtem, amikor 45 évesen férjhez mentem. A gyermekvállalás gondolata mégsem érdekelt egészen 52 éves koromig, amikor is rászántam magam, hogy kicsit elvonatkoztassam az életemet a munkámtól, hogy átértékeljem, mit is akarok kezdeni magammal az életem hátralévő részében. Amikor végre tudatosult bennem, hogy igenis meg akarom lépni, a felismerés elemi erővel csapott le rám. Biztos voltam benne, hogy gyerekeket akarok – és úgy nevelni őket, ahogy én szerettem volna, ha engem nevelnek a szüleim. Feltétel nélküli szeretettel, empátiával, a tanulás szeretetével, kalandvágydal és az élet csodás apró dolgain való csodálkozással.
Bár soha nem álmodtam arról, hogy gyerekeim lesznek, mindig is lenyűgözött a várandósság. Mire 20 éves lettem, egy egész csinos könyvtárat gyűjtöttem össze a témában, így amikor úgy döntöttem, hogy tényleg lesz gyerekem, tudtam, hogy a várandósságot is akarom. Soha nem gondoltam a béranyaságra vagy az örökbefogadásra.
Mielőtt teherbe eshettem volna, le kellett küzdenem néhány akadályt. 40 évesen korai menopauzán estem át, így nem volt peteérésem, az 58 éves férjem pedig a harmincas éveiben vazektómián esett át. E kihívások ellenére elszánt voltam, hogy megtaláljam a továbblépés útját.
Utánanéztem a lehetőségeknek és időpontot kértem egy reproduktív endokrinológushoz. Amikor megosztottam a tervemet a férjemmel, aki akkor egy légitársaság kapitányaként dolgozott, az ausztráliai Sydney repülőterén érte a hívásom, és a telefon másik végén csak döbbent csendet hallottam. Beleegyezett, hogy találkozik a reprodukciós szakemberrel, miután hazaérkezik, ám utóbb kiderült, hogy csak azért egyezett bele, mert úgy gondolta, hogy a vazektómiája miatt úgyis lehetetlen, amit akarok.
Az orvosnál a férjem a vizit nagy részét ősrégi magazinok lapozgatásával töltötte. Amikor kiderült, hogy a vazektómia ellenére a spermiumok még kinyerhetők a testéből, a magazin nagy puffanással esett az ölébe.
Bár számos egészségi problémám volt, többek között Addison-kór, reumás ízületi gyulladás és szarkoidózis, az orvos biztosított arról, hogy petesejtdonor segítségével még mindig teherbe eshetek.
„Szeretné megnézni a potenciális jelöltek dossziéját?” – kérdezte. „Természetesen!” – mondtam. A férjem egy „mi a faszom!” pillantást vetett rám. Kellett némi győzködés, de végül beleegyezett.
Ha nem lettem volna teljesen biztos abban, hogy gyermeket akarok, a várhatóan többnyire negatív megjegyzések talán eltántorítottak volna. Anyám azt mondta, hogy „őrült vagyok és túl öreg”. Valaki más azt tanácsolta a férjemnek, perelje be a termékenységi klinikát, amiért engem ügyfélként fogadtak. Hallottam ilyet: „Sokan azt fogják gondolni, hogy önző vagy, amiért a te korodban gyermeket hozol a világra”. És ilyet is: „Tudjátok, milyen nehéz gyermeket nevelni, nemhogy a ti korotokban?” Ugyanakkor a legjobb gyerekkori barátnőm örömkönnyekre fakadt, így az ő és Barry támogatásával készen álltam a feladatra.
Anna történetét itt folytatjuk.
Fotó: 123RF
