Soha nem akartam anya lenni, mégis ikreket szültem 53 évesen – második rész
Amikor szóba kerül valahol, hogy egy nő ötven felett szül, általában azt hozzák fel a mellette érvelők, hogy biztosan akkor találta meg a párját, hosszas próbálkozás után sikerült nekik stb. Ez nem egy ilyen történet.
Anna története folytatódik. (Az előzményeket itt olvashatod el.)
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
De mielőtt belevágnánk, kattints ide azokért a cikkeinkért, melyek az idős anyaság egészségi vonatkozásairól szólnak, mind a mama, mind a baba szempontjából.
Körülbelül négy hosszú hónappal később két nyolcnapos blasztocisztát ültettek a méhembe. Egy barátnőm kísért el, mert a férjem éppen dolgozott – micsoda véletlen, ismét Sydneybe kellett repülnie. Azon a különösen szép, napsütéses júliusi napon boldogabban mentem haza, mint évek óta bármikor. A terhességem szinte sétagalopp volt. Három autoimmun betegségem remisszióban volt, és olyan remekül éreztem magam, mint még soha. Persze, a nap 24 órájában hányingerem volt – szinte mindentől émelyegtem, szinte még a ház sarkaiban lévő porszemektől is – de nem érdekelt.
Korom, autoimmun betegségeim és a terhességgel járó nehézségek ellenére furcsán nyugodtnak éreztem magam. Tökéletesen biztos voltam abban, hogy ezek a babák egészségesen fognak megszületni.
A 32. héten azonban kiderült, hogy valami nincs rendben. Elmentünk a kórházba, ahol preeklampsziával diagnosztizáltak. Az orvosok császármetszés mellett döntöttek. Előbb a kisfiam született meg, majd 3 percre rá a kislányom is, majd egy hónapra az intenzív osztályra kerültek.
Mivel már én sem voltam nagyon fiatal, a szüleim pláne túl idősek voltak a bébiszitterkedéshez. Átlagosan három órát aludtam egy éjszaka. Nem volt könnyű, de a gyermekeim iránt érzett szeretet átsegített a nehéz pillanatokon. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt vannak velem.
Aztán elkezdtem élvezni az „első pillanatokat” – az első fogakat, az első átfordulásokat, az első lépéseket. Megért minden fájdalmat és szenvedést, amin keresztülmentem.
Amikor az ikrek 3 évesek lettek, a férjem nyugdíjba ment, én pedig visszamentem dolgozni, de alig hat hónap után rájöttem, hogy ez már nem az én világon, így én is nyugdíjba mentem. Imádtam nézni, ahogy mindent megfigyelnek maguk körül. Örökké gyűjtötték az általuk „napraforgónak” nevezett növényeket, amelyek valójában pitypangok voltak, de ezt soha nem mondtam el nekik. Rengetegfékeképpen változtatták meg az életemet, és tudtam, hogy a világ nélkülük üres és értelmetlen lenne. Ezer helyre vittem őket, és bárhová is mentünk, az emberek mindig azt hitték, hogy a nagymamájuk vagyok. Néha kijavítottam őket, ők pedig zavarba jöttek és meglepődtek, de sokszor csak inkább rájuk hagytam. Engem nem zavart, és furcsa módon a gyerekeket. A mai napig nem zavar. Szeretek elmesélni a történetünkről. Sokan „bátornak” neveznek, amit még mindig nem értek.
Most 67 éves vagyok, a férjem 73. A nehéz és csodálatos utazás ellenére, amelyen végigmentünk, semmit nem csinálnék másként.
Anna történetének első részét itt olvashatod el.