Tiltott érintések – te beszélsz róla a gyerekeddel?
Egy felmérés szerint a szülők jelentős része még nem kerített sort azokra beszélgetésekre, melyekben már az egészen kicsi gyerekének elmagyarázná, milyen közeledés, érintés megengedhetetlen egy felnőtt részéről. Pedig fontos lenne, mert már nagyon korán tisztában kellene lenni azzal, hol a határ egy felnőtt tiszta szándékú simogatása és egy rossz szándékú tapogatás között.
Te beszéltél már erről a gyermekeddel?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Egy simogatás, egy érintés – fontos dolgok az életünkben, és már a pici gyerekeknek is szükségük van rá, hogy érezzék, hogy szeretik és féltik őket. Van azonban az érintésnek, a simogatásnak bűnös formája is, és egy kicsi gyerek nem is feltétlenül tud rögtön különbséget tenni a kettő között. Nekünk, felnőtteknek a dolgunk, hogy mint oly sok minden másra, így erre is megtanítsuk őket. De eleget teszünk-e ennek a feladatunknak?
Egy tavalyi amerikai felmérés szerint a válasz sajnos „nem”. Az óvodáskorú gyerekeket nevelő szülők több mint fele válaszolta ugyanis, hogy még nem kerített sort az ezzel kapcsolatos beszélgetésekre gyermekével. Valamivel jobb a helyzet az alsó tagozatos gyerekeknél, ám a szülők egynegyede még ekkor sem magyarázza el gyermekének, mi az, ami megengedhetetlen közeledésnek számít egy felnőtt részéről. Pedig létfontosságú lenne ennek tisztázása, hiszen a gyerek nem feltétlenül tudja ezt helyesen megítélni, és a rossz szándékú közeledést is félreértheti, különösen akkor, ha a közeledés egy ismert, sőt szeretett személy felől érkezik. Pedig az viszont félreérthetetlen a statisztikák alapján, hogy a gyermekkori szexuális zaklatás elkövetői az esetek túlnyomó többségében a gyerekek családjában vagy szűkebb környezetében élő felnőttek.
Egy ilyen beszélgetés nem könnyű, de az Anyás-Apás egyik korábbi cikkében gyakorlati tippeket is találsz hozzá. Ide kattints!
Az amerikai gyermekkórház felmérésében 1106 olyan szülőt kérdeztek meg, akik családjában legalább egy, 2 és 9 év közötti gyermek nevelkedik. Minden 10 szülő közül csak hatan vélekedtek úgy, hogy ezekre a beszélgetésekre a kisiskolás életkor a leginkább megfelelő. Azok közül, akik szerint nem ez az optimális életkor, 71 százalék azzal indokolta a beszélgetés halogatását, hogy ebben az életkorban még túlságosan korainak tartja ezt a témát még csak szóba hozni is a gyerekeknek.
Voltak persze a válaszadók között olyanok is, akik szívesen beszélnének a témáról gyermekeikkel, minden öt ilyen szülő közül ketten azonban azért nem teszik ezt, mert nem kapnak elég információt arra vonatkozóan, hogyan is kell csinálni ezt a dolgot. Talán éppen ezzel magyarázható, hogy a szülők több mint háromnegyede szerint az ezzel kapcsolatos felvilágosítás inkább az óvoda és az iskola, azaz a pedagógusok, de semmiképpen nem a szülők dolga lenne.
Joggal merülhet fel az ötlet, hogy a tanácstalan szülő a gyermekorvostól vagy védőnőtől kérjen segítséget hozzá, ezt azonban a felmérés szerint csak minden negyedik szülő teszi meg.
Pedig a felmérést vezető gyermekorvos szerint a kisiskoláskor nemhogy korai lenne az ilyen beszélgetésekre, hanem tulajdonképpen ilyenkorra már kicsit el is késett a dolog, hiszen már óvodáskorban el kell kezdeni, hogy például a gyerek pontosan és szégyenkezés nélkül meg tudja nevezni az egyes testrészeit. Hiszen megfelelő fogalmak és elnevezések hiányában hogyan is várhatnánk tőle, hogy egy esetleges megengedhetetlen közeledés után el tudja – és akarja is – mondani, hogy pontosan mi is történt vele?
Az én gyerekemmel ez úgy sem fordulhat elő!
Ha egy szülő még alsó tagozatos gyerekénél is csak tologatja ezt a beszélgetést, akkor az indokok között olyanok hangzottak el, hogy például „még nem került szóba a téma”. Ez volt a leggyakoribb indok, melyet minden 10 megkérdezett közül hatan jelöltek meg a szükséges, mégis elmaradt beszélgetések magyarázataként. És ki kell emelni a válaszadóknak azt a 18 százalékát is, akik szerint teljesen felesleges ilyen dolgokról beszélgetni a gyerekkel, hiszen ilyesmi csak nagyon ritkán fordul elő. (És persze az ő gyerekükkel egészen biztosan soha – de ezt már csak én teszem hozzá.)
Pedig a vizsgálat vezetői szerint a szülőknek nem lenne szabad a homokba dugni a fejüket és úgy tenniük, mintha a gyermekabúzus nem létezne. Statisztikákat idéznek, melyek szerint 18 éves korára minden negyedik kislány és minden hatodik kisfiú válik szexuális abúzus áldozatává.
Aztán vegyük még az egyéb indokokat, miért nem beszélnek a szülők gyerekeikkel arról, hol a határ a megengedhető és a megengedhetetlen érintése között. Azt már említettem, hogy sokak szerint ilyenkor még túl korai a téma, illetve hogy sok szülő nemigen tudja, hogyan kezdjen bele. De elgondolkodtató az is, hogy minden ötödik szülő azért fél a témától, mint ördög a tömjéntől, mert állítólag nem akarja megijeszteni a gyerekét.
Nem könnyű, de csinálni kell!
Azzal a felmérés készítői is egyetértenek, hogy sok szülő számára hatalmas kihívást jelent szóbahozni ezt a témát. Mégis életbevágó, hogy támpontokat nyújtsunk gyermekeinknek ahhoz, mi az, ami még elfogadható, és mi az, ami már nem, ezért ha ilyen mégis előfordul, akkor a gyerekeknek feltétlenül beszélnünk kell róla egy olyan felnőttnek, akiben megbíznak.
Mert ha ezt elmulasztjuk, akkor egy ilyen helyzetben fegyvertelenül állnak a gyerekek, és ezzel a legsötétebb veszélynek tesszük ki őket – figyelmeztetnek az amerikai gyermekkórház szakemberei.
Forrás: News Medical
Fotó: Shutterstock
#gyermekbantalmazas #abuzus #gyermekabuzus
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
